Földes Lászlót és zenekarának tagjait úgy '78 körül láttam először, a balatonszemesi strandon. Akkor még fogalmam sem volt arról, kik ők, de a gyerekcsapatunkban volt egy srác, akinek igen, ő meg is kérdezte Hobót: "A bácsi a Földes Laci"? "Igen" - jött a válasz az azóta ezerszer hallott basszus hangon, mosolyogva a bajsza alatt.
Bármilyen furcsa is, függetlenül attól, hogy életemben már vagy 4-5 koncertre való Hobo számot elénekeltem a haveri blues zenekarban, a mai búcsúkoncert volt életem első élő Hobo-koncertje. Sohasem voltam zenekar-fetisiszta őrült fan: a kedvenc zenéimet (ezerféle) játszó egyik banda és tagjainak életrajzi adatait sem ismerem, sokszor még a nevüket sem tudom egyenként és hogy ki mikor, mettől-meddig játszott a csapatban, nem tudom a pletykákat és így tovább - egyszerűen csak szeretem a zenét és tisztelem azokat, akik csinálják. (képinnen)
A jegyvásárlással is csúsztam kissé, így már csak ülőhelyre tudtam venni, amit nem igazán kedvelek, mert koncert alatt (is) szeretek szabadon mozogni, leginkább a büfé és a küzdőtér hátsó traktusa között, bár voltam egyszer a BS-ben egy Kylie Minogue koncerten (bezony!), na, annak a hetvenöt százalékát az arénán kívül, a büfé mellett töltöttem.
Ráadásul naná, hogy a jegyvásárlást követő napon jelentették be a pénteki ráadást, már akkor csóváltam a fejem, mert sem teljesen korrektnek, sem (üzletileg) jó ötletnek nem tartottam a második (nulladik) koncertet, nem beszélve arról, hogy tudom mit jelent két egymást követő estén ugyanazt lenyomni, főleg, ha eredetileg a másodikba akartál mindent beleadni. Módosítani már nem akartam, jöjjön, aminek jönnie kell, mondta Pataki Attila úgy majd' minden második Edda-koncert elején, majd meglátjuk.
A koncertre egyedül indultam, a párom nem különösképpen kedveli a satter zenét, ebbe persze elég sok minden és gyakorlatilag bármi belefér, ráadásul a tartós és boldog párkapcsolat alapja a gyakori külön program.
Mióta a BS-be járok koncertre, mindegyik este 8-ra volt kiírva, függetlenül attól, hogy aztán negyed, fél, háromnegyed vagy egész kilenckor vagy talán még később kezdődött, így hát rá sem pillantottam a jegyre, mint később kiderült: jobban tettem volna.
Szinte percre pontosan nyolckor léptem át a BS küszöbét, és rögtön meghallottam a zenét. "Elég hülyék, hogy Hobo-koncert előtt Hobo a felvezető zene" - gondoltam, aztán persze hamar kiderült, hogy amit hallok, az már a koncert.
Az Aréna tömve volt, így aztán egyrészt hálát adtam a sorsnak, hogy nem küzdőtéri jegyet vettem, másrészt viszont nem ültem be a helyemre, a korlát és a lépcső tövében álltam le, onnan kiválóan láttam mindent és az ülve szórakozó nézőket sem zavartam. Egí férfi és egy nő is állt még a közelemben, igaz, ők a lépcsőn, egy idő után rájuk is szóltak, akkor lejjebb húzódtak, amivel persze egy kicsit sűrűn lettünk a folyosón, főleg, mert az emberek jöttek-mentek, és természetesen legtöbbször én húzódtam félre.
Hanem ami fontosabb: nem akartam hinni a fülemnek, annyira - nem tudok más kifejezést használni - szar volt a hangosítás!
Hobót végig lehetett hallani és Tátrai hangosítása is igazán jó volt, főleg a szólók alatt, de az egész mint zene a legtöbbször egy kiismerhetetlen katyvasz volt. Ráadásul a kontrollokkal is valami baj lehetett, mert először Hobo, aztán Deák Bill is többször rosszul lépett be, ami ugyan mindig fogható az izgalomra, meg más indokokra, de feltűnően gyakran fordult elő! És bár a közönség végig hálás volt és élvezte a műsort, én csak a fejemet ingattam, hogy ez nem lehet igaz!
Van egy ősrégi szabály, amelyet célszerű magadévá tenned, ha valóban élvezni akarod az életet: ha az étteremben hideg az étel, küldd vissza, hogy melegítsék meg, ha nem ízlik, ne edd meg, hanem hagyd ott, és ha rossz a színházi előadás vagy a koncert, gyere el, ne frusztráld magad, akkor sem, ha ez történetesen a Hobo búcsúkoncert, de egyelőre kitartottam.
A Deák Bill-blokk vége felé úgy gondoltam, hogy megírom gitáros barátomnak a hangosítás minőségét, amikor egyszer csak jött egy srác egy sörrel a kezében és elém állt. Nem mesélem végig a történetet, legyen elég annyi, hogy bár birka vagyok, szóltam neki, amiből persze az lett, hogy még ő sértődött meg, viszont legalább elment.
Alig telt el öt perc, amikor jött a biztonsági szolgálat két embere, és az előbb említett párt valamint engem is tájékoztattak arról, hogy mivel ülőhelyre vettünk jegyet, le is kell ülnünk. Bár egy ilyen szituációban nem nyerhetsz, arra az indoklására, hogy tűzvédelmi -menekülési útvonalon állok, és ha menni kell, én leszek az első, akit agyontaposnak (ez biztos valami West Balkán-szindróma). Még bepróbálkoztam azzal a szöveggel, hogy én leszek az első, aki menekül, de szerencsére egy türelmesebb fiúval volt dolgom, aki megismételte, hogy le kell ülnöm. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, sarkon fordultam és eljöttem - egy órát sem voltam ott.
Tudom, hogy végeredményben egyszerűen csak nem voltam ráhangolódva a koncertre, de voltam már olyan előadáson (Simply Red szintén a BS-ben), ahol a finoman fogalmazva nem túl együttműködő hozzáállásomat tudta megfordítani a zenész, és végül egy remek jó este kerekedett számomra is.
Hosszú életet kívánok Hobónak, és innen üzenem, ő már életében is nagy, sőt NAGY, mert olyan hatalmasat és maradandót alkotott, amire méltán lehetne büszke, ha érdekelné őt ez az aspektus, de amely életmű az én szívemben és elmémben is kiemelt helyen van.
Ettől függetlenül ez a mai koncert nemhogy örök emlék nem marad, de egy gyorsan felejthető cirkusz volt csupán, ami egyszerűen nem volt méltó ezekhez a remek zenészekhez.
Slusszpoén: volt a hűtőmben egy féldecis Ballantines whiskym, még egy repülőút során kaptam, kábé egy éve. Kibontottam, megkóstoltam és ki kellett öntenem, olyan rossz volt (nem kizárt, hogy a műanyag palackos csomagolás miatt).
Néha el kell engedni a dolgokat - tanítja a Mester.
