(képinnen)
Van ez a botrány ("botrány"). Nem a Megszállottsági Emlékmű körüli balhéra gondolok, lévén az most a toptopik szkendül, ezért én azzal nem kívánok foglalkozni - majd talán hónapok múlva -, hanem az Ö.N. (rövidítve: ÖN, he-he) monogramú, mára inkább keleb (celeb), mint műsorvezető foglalkozású hölgy munkahely-váltása körüli uborkaszezon-botrányról beszélek.
Talán feltűnhetett a nyájas olvasónak, hogy kelebekkel a legritkább esetben foglalkozom, most sem maga a személy a fontos, hanem egy teljesen kapitálhétköznapi esemény körüli társadalmi ajvékolás.
A összszocioköpködésből a következő lényeges elemek szűrhetők le/ki:
1. Mit képzel ÖN, hogy több pénzért otthagyja a munkahelyét, azt a szentélyt, amely őt fölkarolta, kitanította, híressé tette, és amelynek - "nyilvánvalóan" - örök hálával tartozik.
2. Ráadásul ÖN több pénzért hagyja ott a munkahelyét, azt a szentélyt... stb.
3. Még ráadásabbul, ez a több pénzt döbbenetesen sok pénz, pláne azt figyelembe véve, hogy a kevesebb pénz is mennyire sok pénz volt (érdekes módon, lélegeztetőgépre ez alkalommal nem került átszámításra).
E három pont persze tökéletesen leírja a magyar társadalom (nagyobb részének) későkádárista, koraorbánista, a politikai értékválasztást mellőzve pedig egyszerűen csak a XXI. századnak (mostanában rám szóltak többen is, hogy 21. századnak illik írni) abszolút nem megfelelő, képletesen szólva hungaroirigy és hunagroostoba szemléletmódját.
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim (kedves elvtársak, elvtársnők, barátaim - lám, nem nagyon változnak az elnevezések), vegyük végig röviden, miben és miért tetszenek ostobának (magyaridiótának) lenni.
1. A kapitalizmusban (pontosabban a szabad kereskedelemben) minden annyit ér, amennyit adnak érte. Ez igaz a munkaerőre is. Tehát ha valaki a jelenleginél (összességében) kedvezőbb munkaajánlatot kap, bolond lenne nem elfogadni. Ráadásul a (multi)cégek kommunikációjával - ld. a címben foglaltakat - ellentétben, az emberélet nem számít: nincs pótolhatatlan ember, és bármennyire is érzelmi alapon kommunikál egy cég, igazából addig érdekes számára egy adott munkaerő, amíg hasznot hajt. De egyrészt bármikor cserél, ha az adott (akár vélt) hasznot más munkaerőtől olcsóbban megkapja, és általában nem esik kétségbe attól, ha egy jó haszonhozó embert - akár annak távozása miatt - le kell cserélnie egy másikra. Fals tehát minden olyan kommunikáció, amely a jelenlegi munkáltató "döbbenetéről" szól. (Zárójelben jegyzem meg, hogy különösen a média világában addig kell ütni a vasat, azaz a lehető legtöbbet keresni, amíg érdekes az adott arc. Nem egy nagy nézettséget hozó médiaszemélyiség tűnt már el a süllyesztőben, kis hazánkban is.)
2. Igazából nem szorul különösebb magyarázatra, a lényeg ráadásul szerepel az 1. pontban. Igen, a boltban ÖNnek is pénzért adják a kenyeret, és mint tudjuk, a sok pénznél jobb a több.
3. Van jó néhány dolog, amit az ún. magyar(idióta) mentalitásból nehezen viselek, de különösen az irigység az, amit súlyosnak és károsnak tartok. (Itt és most nem megyek bele, hogy az irigységre hogyan játszott rá a politika az elmúlt időszakban.) Jó lenne elfogadni, hogy vannak olyan munkák, amelyekért akkor is többször annyit fizetnek, ha ezen munkák "hasznossága" a hétköznapi, sokkal kevesebbet fizető munkákhoz képest látszólag jóval alacsonyabb vagy értékelhetetlen. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen egy olyan tény, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni (ld. az 1. pontot is).
És végül egy jó tanács ÖNnek: nem kell eljátszani a nagy halált, nem kell könnyekkel küszködve, elcsukló hangon magyarázkodni, mert minden nem profi kommunikáció visszataszító ebben a helyzetben. A jelenlegi (korábbi) munkahely azt mindenképpen megtaníthatta, hogy a profi az ilyen nehéz (g*ci) helyzetben is profi.
Ha mégis gond adódna, a profi érveket leírtam az imént.
