Vidéki gyerek vagyok, alig több mint tizenöt éve élek Budapesten. Természetesen én is úgy szocializálódtam, hogy Budapest nagy és koszos, az emberek nemcsak udvariatlanok, de azonnal kiszúrják a vidékit, akit jobb esetben csak lenéznek, rosszabb esetben még át is vágnak. Röviden: Budapesten vidékiként nem jó lakni, mert nem érezheted otthon magadat.
Ehhez képest ma már akkor érzem magam furcsán, ha hazamegyek a szülővárosomba, amit annak ellenére is üresnek és unalmasnak érzek, hogy millió emlék és a család mellett a mai napig sok haver köt oda. Persze régi arcok még manapság is megkérdezik, hogy megszoktam-e Budapesten, és nem rossz-e itt élni. Mire én többnyire azt válaszolom, hogy "szeretem".
- És mit lehet szeretni abban a nagy városban? - hangzik el legtöbbször a csodálkozó kérdés.
- Például a kulturális kínálatot: a rengeteg színházi és mozielőadást, koncertet, meg a szórakozóhelyek sokszínűségét.
- És ezeket gyakran látogatod?
- Nem. De fontos a tudat, hogy ha akarom, bármikor megtehetem.
Szóval így vagyok én a vasárnapi zárva tartással is. Jó volt a tudat, hogy ha úgy alakult, bármikor elmehettem vásárolni vagy nézelődni. Ha pedig a kereskedőnek megérte nyitva tartani vasárnap, akkor már ketten voltunk, akik elégedettek voltak.
És ha már személyes poszt, akkor még csak annyit: ezt a hétvégét bent töltöttem a cégnél. Nem plusz pénzért, emelt fizetésért, hanem mert annyi dolgom és lemaradásom volt, amit mindenképpen pótolni kellett. Templomban pedig tavaly voltam utoljára.
