Kezdem Ádám-Évától, de előre szólok, hogy a sztori vége a lényeg. Na szóval: az elmúlt két napban volt időm gondolkodni azon, hogy ellopott CD lejátszós, USB portos autórádióm helyett mivel fogom megoldani a jövőben a zenehallgatást a kocsimban. Kiinduló helyzet, hogy rádiót szinte egyáltalán nem hallgatok, viszont nem élhetek muzsikaszó nélkül, úgyhogy e két opció erőteljesen meghatározta a gondolatmenet irányát.
Műszaki feltételként a régi, gyári kazettás rádiómagnó állt rendelkezésre, valamint rengeteg CD, a legkülönbözőbb műfajokban.
Emberi tényezőként pedig átlagon felüli tanulási képességem a messze földön híres feledékenységemmel (szórakozottságommal).
Végül a következőre jutottam: a visszatérés a kazettás rendszerre nosztalgikus, de nevetséges. Új CD-s rádiót nem veszek, mert mi van, ha egyszer mégis elfelejtem kivenni az előlapot és a kolléga újfent arra jár. Így végül maradt a transmitter, ami elég olcsó és jó megoldásnak tűnt, tehát ár-érték arányban a legjobbnak. Igaz ugyan, hogy a CD-készletemet parkolópályára tette, de a lemezekből kinyerhetők a zeneformátumú elektronok, úgyhogy kis munkával ez a probléma is megoldható.
És most jön a lényeg: a megvásárolt transmitter dobozán ugyanis a következő ábra fogadott:
Én meg csodálkozva kérdeztem vissza a doboztól: hogyhogy letöltés? Mert az nyilvánvaló (he-he), hogy a fizetős vagy ingyenes, de mindenképpen jogszerű letöltésre gondolnak, de akkor miért nem nevezik nevén a gyereket? Mi lesz, ha az Artisjus félreérti és illegális zeneletöltésre való felhívásnak tekinti? Ilyen piratebay-jel terhelt időkben vigyázni kell a legapróbb mozdulatra, a legkisebb betűre is!
Közben persze tudom: a gyártó (forgalmazó) nagy ívben tesz rá, hogy ki, honnan szerzi be a zenét. A lényeg, hogy az ő terméke által lejátszható formába kerüljenek át a bitek, az emberek megvegyék a cuccot, a profitból meg végre le lehessen cserélni az asszony Mercijét. És itt vége is a mesének.