Megjelent az Élet és Irodalom LVIII/27. (2014.07.04.) számában:

Váncsa István

ÉLETMINŐSÉG

Kerek ötven évvel ezelőtt a férfiak születéskor várható élettartamát tekintve mögöttünk állt Új-Zéland, Németország, Lengyelország, Ausztria, Japán, Portugalia, Ausztrália, Csehország és Törökország. Az adatok az OECD hétfőn megjelent statisztikájából valók, tartalmas kiadvány, bár nem látom tisztán, hogy Csehország vagy Németország fogalmát 1964-re vetítve hogyan kéne értelmezni, de mindegy is. Mögöttünk álltak. Jobbak voltunk, mint ők.

Most viszont csak Észtország és Mexikó van mögöttünk. Már a törökök is megelőztek.

Ezt a cikket július elsején írom, a magyar egészségügy ünnepén, ilyenor az ember kettőzött érdeklődéssel tanulmányozza az efféle statisztikákat, hogy jobban értse, minek kell örülnünk ezen a gyönyörű napon. Megnéztem például, mire számíthatott az apám 1974-ben, hatvanöt éves korában. További 12,2 életévre számíthatott, többre, mint Új-Zéland, Németország, Lengyelország, Ausztria, Japán, Portugália, Ausztrália, Csehország es Törökország hatvanöt eves férfilakossága. Nekik kevesebb járt akkoriban. Azóta fejlődtünk, méltatlan személyemet, mint ugyancsak hatvanöt éves férfit, a jövő most 14,3 további életévvel kecsegteti, viszont az OECD országok rangsorában ez már csupán az utolsó előtti helyezéshez elegendő. Kevesebb csak a törököknek jut, mindenki más elébünk került. Egészségi állapotra utaló összesített mutatónkat tekintve a harminc OECD-tagállam listáján a legutolsók vagyunk.

Innen már nincs út lefelé, de ha volna, nyilván töretlen lendülettel süllyednénk tovább.

Vegyük észre azonban, hogy ez a helyzetértékelés a várható élettartam hosszabbodását egyértelműen helyes és kívánatos folyamatként kezeli, noha köztudott, hogy elöregedő társadalmakban a nyugdíjrendszer finanszírozása nem megoldható. Alapesetben is egyre kevesebb aktív korú tart el egyre több nyugdíjast, nálunk pedig annál is kevesebb, hiszen a potenciális aktív dolgozó, ha van egy kis esze, már az első munkanapját is valamelyik kevésbé ütődött országban kezdi, tehát az ottani Rentensystem fenntartásához járul hozzá. Evvel együtt a nyugdíjrendszer ott is bedől előbb vagy utóbb. Nálunk inkább előbb.

Mármost a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről kétségkívül sok rosszat lehet mondani, egyvalamivel viszont semmiképp se vádolható. Nem forszírozza mindenáron, hogy az alattvaló hosszabb életű legyen, mint a galápagosi óriásteknős, hanem úgy gondolja, bízzuk ezt a dolgot a gondviselésre. "Aki hisz a gondviselésben, az el tudja fogadni, hogy bármikor bármi megtörténhet vele" - mondta tavaly novemberben az egészségügyi államtitkár arra vonatkozólag, hogy egy harmincnyolc éves nőbeteghez negyven perc alatt ért ki a mentő, az asszonyt pedig addigra magához szólította az Úr. Az egészségügyi államtitkár szerint tehát Isten karmai közt vagyunk mindannyian, és ez a vélekedés semmi módon nem cáfolható. Hogy mást ne mondjak, Magyarországon egyre többen halnak meg kórházi eredetű fertőzés következtében, bemegy a beteg egy sérvműtétre, jön szembe a nozokomiális infekció, találkoznak, annyi. Kijárat a bonctermen át. Szokás ezt gazdasági természetű problémákkal magyarázni, például azon az alapon, hogy a Magyar Tisztítás-technológiai Szövetség elnöke szerint a magyarországi kórházak kétmilliárd forintnyi takarítási számlával tartoznak, ám az igazi ok mindig mélyebben van. Isten nem akarja, hogy a kelleténél tovább időzzünk a siralomnak eme völgyében, és így vénségünkre olyan körülményeket kelljen megtapasztalnunk, amilyeneket a legrosszabb pillanatainkban se tudtunk volna elképzelni, ezért aztán nem takarít a magyarországi kórházakban. És ha ő nem, ki más.

Július elsejét Semmelweis-napként is emlegetik, erről jut eszembe a Népszabadság tavaly augusztusi cikke, mely szerint Magyarországon évente mintegy ötvenezer beteg azért szenved kórházi eredetű fertőzést, mert a vele foglalkozó személyzet három kézmosásból kettőt elspórol. Nemcsak magyarországi probléma, hanem globális, ez azonban nem teszi elfogadhatóbbá azt a tényt, hogy a fenti ötvenezerből sokan meg is halnak. Tegyem hozzá, hogy Semmelweis szülőföldjén, Semmelweis születése után csaknem kétszáz évvel, a kézmosás elmaradása miatt. A haladás üteme talán nem is annyira szédítő, mint ahogy gondolnánk.

Mostanában láblevágások borzolják a kedélyeket. A cukorbetegek száma nő, a diabétesz következtében kialakuló angiopáthia kezelését pedig elsősorban fűrésszel oldják meg a magyar kórházak, minthogy az OEP ezt a módszert preferálja. Ennek megfelelően a kórház számára az amputáció nyereséges, míg ellenben az értágítás, tehát a láb megmentése, több tízezer forintos ráfizetést jelent. Mármost a gyógyító intézmények együttes tartozása hatvanhatmilliárd forint körül mozog, a csontfűrész pedig hozza a pénzt, ahelyett hogy vinné, ergo a kórházak gazdasági vezetői szeretik. A betegek már kevésbé, a beteg ugyanis ragaszkodna a saját lábához, pusztán azon az alapon, hogy megszokta, hozzá nőtt, pedig inkább Pistorius műlábára kéne gondolnia. Nem indulhatott a pekingi olimpián az egészségesek között, az ő karbonszálas protézise ugyanis annyira jó, hogy tisztességtelen előnyt jelent. Persze a magyar biztosított műlába nyilván nem szénszálas anyagból, hanem príma magyar akácfából készül, kalotaszegi mintákkal díszítve, és valószínűleg nem lehet vele negyvenhat másodperc alatt futni a négyszázat, viszont, ahogy hírlik, drága. Sokkal többe van az egészségbiztosításnak, mint az értágítás, az OEP mégis ezt forszírozza. Mármost a Nemzeti Együttműködés Rendszere második ciklusába érvén annyit már megtanultunk, hogy mindennek oka van, és az ok általában nem metafizikai, spirituális vagy okkult természetű. Amikor egy állami intézmény irracionális dolgokat művel, annak pláne racionális oka van, magyarán azon valaki nagyot kaszál. Nem állítom, hogy valaki fontos nemzettárs a műlábbizniszben volna érdekelt, hanem csak azt, hogy nihil in terra sine causa fit.

Egyébként pedig nem az számít, hogy hány lábunk van és milyen anyagból, hanem az életünk minősége úgy általában. Statisztikai mutató arra is van, és a statisztika szerint az OECD-n belül most még nekünk a legszarabb. Holnaptól azonban másképpen lesz. Erre az évre a kormány csaknem százhetvenmilliárd forint sporttámogatást irányzott elő, igaz, hogy ebből a pénzből gatyába lehetne rázni az egészségügyet, a felsőoktatást és még annyi mindent, ám ez most jobb helyre megy. Megmondta O.V.,hogy a sport támogatása és a sporton keresztül a családok életének jobbá tétele a kormány szívügye. Nemcsak stadionok, de lovasközpontok is épülnek, és ettől a magyar emberek életminősége az egekbe szökik. Ülnek a tornácon, isszák az otthon főzött pálinkát, a Nemzeti Lovasprogramra gondolnak, boldogok. Falábaikban halkan perceg a szú.