Bár az index - és annak részeként a Velvet - médiamunkásai messze földön híresek vérgeci stílusukról, legelészve az eurovíziós dalfesztivál döntőjét követő, legkülönbözőbb helyeken találomra merített kommentek között, a velvetes tudósításnak címül adott "Gyász: Wolf Kati  csak a 22. lett, nyert Azerbajdzsán" korántsem áll messze a valóságtól.

Az internetes világban a csalódottság egyértelműen érzékelhető volt, elenyésző számban nyilatkoztak csak meg azok, akik a helyén tudták kezelni a történéseket. Az én kedvencem egy hölgy rövid véleménynyilvánítása volt, aki csak annyit írt: "Tragédia". Ja persze, az, hogy iszaptározó vagy atomerőmű baleset miatt emberek halnak meg és ezrek válnak földönfutóvá, az nem tragédia, de az, hogy egy himihumi versenyen, ahol a nézők szavazata dönt, ott a mi versenyzőnk rossz (?) helyezést ér el, az tragédia.

A tárgykörben a világ természetesen vasárnap nyílt ki, Michael Knighttól kezdve a hvg-ig mindenki a kudarcot döntőben történteket elemezte és elemzi azóta is, nekem meg ismételten az jutott eszembe, hogy milyen gazdag és problémáktól mentes országba volt szerencsém születni, ahol ez a kis bulvárszínesnek tekinthető eseményecske jelenti a legnagyobb gondot...

De menjünk sorba.

Először is a szakmai oldalról. Az eurovíziós dalfesztivál egy könnyűzenei vetélkedő, egy könnyed szirupos fesztivál, ahova minden európai (és európainak mondott) nemzet küld egy előadót, meg egy dalt, oszt' jó napot. Szóval nem egy olimpia, annyi szent (bár az olimpiát is célszerű - lenne - a helyén kezelni).

Magyaroktól meglepő módon, Wolf Katival és a dalával sikerült ebbe a közegbe egy, a műfaj szabályai szerint nívós produkciót kivinni és felmutatni - elmondhatjuk tehát, hogy a magyar stáb mindent megtett a sikerért.

Igen ám, de ez a verseny több szempontból sem a szakmai teljesítményről szól - mint egyébként egyre kevesebb dolog a kereskedelmi média világában, ha maradt egyáltalán ilyen.

A verseny egyrészt politika, ennek legékesebb bizonyítéka az azerbajdzsán páros győzelme, és az a tény, hogy jövőre Bakuban rendezhetik a vetélkedőt. Mert bár Baku a kultúra világfővárosa, de azért arról az aprócska tényről nem szerencsés elfeledkezni, hogy már Hitler sem az azerbajdzsáni irodalom vagy zene miatt kalandozott (volna) arrafelé, hanem az olaj kellett (volna) neki. Mint most Európának. Khm-khm...ugye, milyen érdekes dolgok ezek.

A másik szűk keresztmetszet a szavazás módja: minden olyan vetélkedő, amelyen (állítólag) a nézők döntik el, hogy ki nyerjen, magában hordozza nemcsak a csalás, hanem a jelentékeny mértékű eltérítés lehetőségét (veszélyét) is.

Egy nemzetek közötti verseny esetében pedig óhatatlan, hogy kidomborodik az az ordító különbség, ami a saját szerepfelfogásunk és a környező világ magyarokkal kapcsolatos felfogása között van. Mi magyarok nemcsak azt gondoljuk, hogy kiemelkedően tehetségesek vagyunk, tehetségesebbek a többi nemzetnél, hanem azt is, hogy ezzel a világ is tisztában van. Ki kell ábrándítsak mindenkit: egyik feltételezés sem igaz.

És jó lenne, ha az olyan téveszméktől is sikerülne elszakadni, mint hogy mindez a magyar diplomácia kudarca (Michael Knighttól a hvg-ig). Mert ugyan a magyar diplomácia ezeregyszáz éve abból áll, hogy mindenkit elküldünk a germán, frank, tót, oláh, stb. anyjába, Wolf Kati eredményének semmi köze nem volt a médiatörvényhez, meg az alkotmányhoz, meg a Brüsszel-ellenességhez. És az csak a minimum, hogy okos szervező jóképű fiatal fiút (vagy fiúkat) küld a színpadra (villába, stb.), mert tudja, hogy a tinilányok késztetése az sms-küldésre jóval nagyobb, mint a férfiemberé.

Szóval mindahhoz az evidenciatömeghez képest, amit leírtam, és amelynek a felfogásához még csak érettségi sem kell (ezt csak azért írom, mert a témába vág: Hajdú Péter úgy gondolt érvelni a Nacsa Olivérrel szembeni, egyébként nem túl nagy műgonddal kidolgozott álbalhéjában a tárgyalásos rendezés mellett, hogy "mindketten érettségizett emberek vagyunk...), a magyar ember egyrészt úgy gondolja, hogy a tehetség számít, és úgy is gondolja, hogy mi magyarok jobbak vagyunk a többieknél, és persze, amikor kiderül, hogy mindez nem igaz, akkor meg - a meg nem értett zseni dühével - vérig van sértve.

Pedig azt lenne célszerű látnunk, hogy helyünk és szerepünk a ma Európájában marginális. Marginális, mert a 10 milliós populációnk vásárlóereje közelébe sem érhet pl. Lengyelországénak. Marginális, mert nincsenek sem természetes (mint például a szlávoknak egymás népei, a konfliktusaik ellenére), sem mesterséges szövetségeseink (mint pl. Romániának Franciaország), hanem épp ellenkezőleg: mesterséges ellenségeink ellenség mivolta mind számukra mind számunkra egyre természetesebb.

Az persze egyelőre túl nagy feladat lenne, hogy mi saját magunkat körülbelül a saját helyünkön kezeljük, sem nagyon felül-, sem nagyon alulértékelve népünket és népünk szerepét az emberiség történelmében.

Az első lépés inkább lehetne az, hogy mindenféle szaros versenyekről nem gondoljuk azt, hogy az életünk múlik rajta. Egészen konkrétan: hogy mivel azzal csak és kizárólag a telefontársaságoknak teszünk jót, például nem küldünk egyetlenegy esemest sem...