Alig két hete jelent meg egy cikk az indexen arról, hogy immáron uniós projektté vált az üzletek vasárnapi zárva tartása. Nem véletlen, hogy éppen a KDNP (KiDerült, hogy Nincs is Párt) állt politikai értelemben a kezdeményezés élére hazánkban, mivel az egész ötlet szellemi színvonala hozzájuk illeszkedik a legjobban, bár az Orbán vezette Fidesz is küzd, mint malac a jégen.
Teljesen nyilvánvaló, hogy pro és kontra is sok-sok érv hozható fel a vasárnapi nyitva vagy éppen zárva tartás mellett. A cikk is hivatkozik egy tanulmányra, és ne legyen kétségünk afelől, hogy számtalan informális érv is napvilágot lát majd hazánkban is: lesz köztük olyan névtelen nyilatkozó, aki felháborodottan közli majd, hogy a hitélete sínyli meg a vasárnapi munkát, de nyilván lesz olyan is, aki elmondja majd, hogy a vasárnapi bérpótlék nélkül éhen halna. Ezen a nyomvonalon tehát valószínűleg nem juthatunk előre, ha valamilyen normális megoldást keresünk a problémára (érdekel egyáltalán valakit, érdeke egyáltalán valakinek, hogy normális megoldás szülessen?).
Bár a hivatkozások között rögtön felütötte fejét a neoliberalizmus ekézése, én mégis két aspektust tartok megfontolandónak, mielőtt egy szokás szerint rossz szabályozás születne.
Az egyik, ha nem is neoliberális, de mindenképpen a sokat átkozott kapitalizmus egyik alappillére: a kereslet-kínálat törvénye.
Óbudán (is) van egy éjjel-nappali kisbolt, amelynek nem számítanak az ünnepek, karácsonykor is nyitva van: a tulajdonosoknak nyilván így éri meg. (Tudom, többen épp a kis boltoknak adnának mentességet vagy legalábbis döntési jogot, de a tanulság általános érvényű.)
A nagy boltok (szuperek, hiperek) esetében az a hivatkozás alap a nyitva tartás ellenzésénél, hogy a dolgozónak nincs választási lehetősége: ha beáll a céghez, akkor kell dolgoznia a vasárnapokon is. Vagy legalábbis bizonyos vasárnapokon.
Én ezzel szemben megfordítanám a dolgot: ha van kereslet, azaz vásárló, és van a vasárnapi munkára jelentkező dolgozó, akkor miért kellene megakadályozni, hogy a kereskedelmi egység nyitva legyen? Márpedig higgyék el: vásárló és a hétvégi munkára jelentkező dolgozó is lesz mindig.
A másik fontos aspektus a családokra való hivatkozás. Ezzel kapcsolatban azonban el kell szomorítanom a sok tiltakozó ájtatos manót: egy család minősége nem azon múlik, hogy vasárnap együtt vannak-e vagy sem, pláne nem azon, hogy mennek-e vagy együtt mennek-e templomba.
Persze korántsem mindegy, hogy egyáltalán van-e olyan nap, amelyet a családok együtt tölthetnek. De ne legyünk álszentek: orvos, mentős, tűzoltó, rendőr, katona és még ki tudja hány szakma van, ahol nem számít az ünnep- és vasárnap.
E sorok írója maga is olyan családba nősült be, ahol az apuka az átkosban - katonatiszt lévén - sokszor hetekig vagy hónapokig távol volt a családjától, mégis teljesen átlagos és normális családnak mondható az övék (miénk).
Az persze egy más, de természetesen fontos, ha nem az egyik legfontosabb kérdés, hogy a hétvégi illetve ünnepnapi (túl)munka szabályozását úgy kell megalkotni, pontosítani, hogy a hétvégi munkáért bérpótlék járjon, és egyetlen munkakörben se lehessen kötelezni a hétvégi munkára havonta kettőnél (egynél?) többször a munkavállalót.
Sajnos még mindig él az a reflexió az államigazgatás képviselőiben, hogy a tiltás a legegyszerűbb módszer bizonyos dolgok kezelésére, de higgyék el: a gondolkodás felszabadít. Vagy hogy stílszerű legyek: a kezdeményezés képviselői ballagjanak el most vasárnap a templomba, és kérjék az Úr áldását és megvilágító bölcsességét a ténykedésükre.
*Nem tévedés és nem elgépelés a címadás, hanem tisztelgés anyai nagyanyám nővére előtt, aki így mondta ízesen a vasárnapot.
Az utolsó 100 komment: