Bábel Balázs érsek részére
Római Katolikus Anyaszentegyház
Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye Érseki Hivatala
Kecskemét
Tisztelt Érsek Úr!
A sajtóból értesültem arról, hogy a keceli általános iskola a Római Katolikus Anyaszentegyház tulajdonába kerül, és ennek kapcsán arról, is, hogy a szellemi "átalakítás" egyik sarkalatos pontja szerint "ha egy szülő nem akarja a katolikusokhoz járatni gyerekét, írásban kell megindokolnia a döntését". Konyhanyelven fogalmazva, írásban kérik a választ a tisztelt szülőktől arra a kérdésre, hogy mi a baj a katolikus oktatással.
Nem lévén (érdekelt) szülő és tudván, hogy az egyház mint hierarchikus szervezet, amely politikai és gazdasági tényező is egyben, nem kíván az övétől eltérő véleményekkel foglalkozni, pusztán a saját magam szórakoztatására hadd válaszoljam meg az Önök által felvetett kérdést.
Az alapvető problémám, hogy katolikus oktatás - nincs.
Olyan van persze, hogy egy eszmerendszert képviselő szervezet által fenntartott oktatási intézményben az eszmerendszer érzékelhetően jelen van, de ezt pl. a történelmi egyházak esetében csak oly módon képzelem megvalósíthatónak, hogy a tanórák mellett az eszmerendszerhez köthető eseményeket - hittanórákat, miséket, stb. - is tartanak. Mert hát, valljuk be, elég nehéz lenne értelmezni a katolikus matematika, az Istennek tetsző fizika vagy a Jézus kedve szerint való testnevelés óra fogalmakat.
Mint fenntartók Önök úgy vélik, megtehetik azt, hogy a hitelveikkel és szabályrendszerükkel egyet nem értőket nem engedik be az intézmény falai közé, ami pusztán praktikus okokból is ésszerűtlen és kontraproduktív.
Szerény véleményem szerint a történelmi egyházak egyik legnagyobb tévedése, hogy nem ismerik fel: bár a XXI. századi ember lelki problémái szinte ugyanazok, mint az ezt megelőző két évezredben, a gondolkodásmód viszont gyökeresen más, így a problémákra adandó válaszokat célszerűen nem lehet egy több száz éve megreformálatlan, a hatalmi pozícióját az eredeti küldetése - vagy legalábbis a marketing-mission - elé helyező szervezet ősrégi és változatlan keretrendszerében megadni.
Hogy csak egy személyes példát említsek: reformátusként katolikus szertartás szerint esküdtem annak idején. A felkészítés során az atya felajánlotta, hogy amennyiben problémát okoz, az én esküm szövegéből kihagyja Szűz Máriát és a szenteket. Ez a gesztus olyan volt, amilyet méltán elvárhatnánk bármelyik egyház emberétől: emberbaráti, ésszerű és az egyházra nézve kármentes.
Számomra, aki minden cselekedet mögött az okot, a mozgatórugót keresi, az sem teljesen világos, hogy mindezzel mit kíván elérni az egyház. A XXI. században terrorral, na jó: kellemetlenkedéssel híveket szerezni nem lehet. Önmagában az is problémája a történelminek mondott egyházaknak, hogy a gyermekként valamilyen fokú - és ebben a vonatkozásban nem feltétlenül negatív értelemben alkalmazott - kényszerítés hatására létrejövő kapcsolat az egyházzal felnőttkorra ritkul vagy teljesen megszűnik. Vajon milyen élménye lesz az egyházról annak a gyereknek, akinek ősztől negyven kilométert kell utaznia, hogy iskolába járhasson, ahelyett, hogy továbbra is a lakóhelyén tehetné ugyanezt?
Persze joggal mondhatná akárki, hogy bár a hit csak önkéntes lehet, de ha akaratuk ellenére egyházi iskolába járnak a gyerekek, az nem válik kárukra. Való igaz, hogy önmagában az egyházi iskolába járás senkinek nem okozhatna problémát - feltéve, ha elfogadjuk a kiinduló tézisemet, miszerint katolikus (egyházi) oktatás nincs. És persze én is elüldögéltem jó néhány misén, legfeljebb nem térdeltem le, nem hánytam a keresztet (bár a sorrendet egy versike alapján megjegyeztem: eszem-faszom-szívem-tárcám), és mégis ember lett belőlem, szóval Kovács Pistike is kibírná, de mi értelme? És vajon tudnak-e, tudnának-e az egyház emberei élni a kierőszakolt eszközzel, azaz tudnának-e meggyőzőek lenni a kötelező misén (hittanórán) a nem hívő gyermekek számára?
A szekularizált állam lényege a vallásszabadság. A modern állam egyik oktatási elve pedig a tankötelezettség. Ha továbbra is szekularizált államról beszélünk, akkor a "körzetesített" egyházi iskolákban is helyet kell adni a nem hívő gyerekeknek, mindenféle vallási kötelem nélkül.
Az egy másik kérdés, ha elindulunk vissza az egyházi állam felé vezető úton, és ha erőszakkal is, de megpróbáljuk rákényszeríteni a vallásosságot az azt sok tekintetben elhagyó és tagadó modern társadalomra. Véleményem szerint hiába minden állami segítség, egy ilyen kísérlet eleve kudarcra van ítélve, főként addig, amíg - stílszerűen szólva - az egyház nem küzd meg a saját démonaival.
Persze ha mindaz, ami Kecelen történik csak dac vagy bosszú, az egészen más kategória, akkor még jöhet egy értelmes utasítás, ami ezt az egész kísérletet csírájában elfojtja.
Nem az Ön asztala, de szükséges megjegyezni, hogy a politikához hasonlóan az egyházban is sokan akarják visszatekerni az idő kerekét 1940-ig, és újrajátszani a kiesett hatvan évet. Fontos lenne látni, hogy mindazoknál, akik többé-kevésbé az általunk áhított keretek között lejátszották már ezt a meccset, fel sem merülhetne ilyen gondolat, mint ami Kecelen, mert mind tapasztalatban, mind problémamegoldó képességben, mind intelligenciában megvan a legalább hatvanéves előnyük.
Tisztelt Érsek Úr!
Talán feltűnt Önnek, hogy érvelésemben mindvégig mellőztem a Krisztusra, a krisztusi hitelvekre hivatkozást, ami nem véletlen, mivel úgy vélem, az egyház működéséből azok maradéktalanul hiányoznak.
Ez nem feltétlenül probléma, hiszen ahogy az MSZP sem szocialista, a Fidesz sem keresztény-konzervatív, úgy Önöktől sem várható el, hogy a cégtábla és a működés között összefüggés legyen.
Pusztán az ésszerűség és a történelmi tapasztalat alapján kérem és javaslom a keceli döntés felülbírálását és a helyzet úriemberekhez méltó, XXI. századi megoldását.
Munkájukhoz végtelen bölcsességet és jó egészséget kívánok!
Tisztelettel:
egy "hitetlen" magyaridióta