Ha a vég még nem is jött el, kétségkívül süllyed a szellemi nívó: baj van ugyanis, ha már a (balliberális net)értelmiség is az X-faktor és a Megasztár összehasonlításával van elfoglalva.
Nem véletlenül írtam csaknem két hete, hogy az őszi kertévés felhozatal helyett a könyveket választom: az egymás mellett futó két ugyanolyan műsort ugyanis nem csak a műfaji és sok esetben műsorszerkesztési azonosság, hanem jóval mélyebb okok miatt is unalmasnak tartom, már most.
Kis országban élünk, annak minden előnyével és hátrányával. Művészeti szempontból hátrány például, hogy a piac nem bír el annyi tehetséget, amennyi él e 93 ezer négyzetkilométeren - plusz a végek, már csak Rúzsa Magdira gondolva is.
A tehetségek felkutatása nyilvánvalóan nem csak üzleti szempontból kecsegtet haszonnal, hanem a közjót is szolgálja: szívet melengető ugyanis énekelni tudó dalnokokat hallgatni (vagy éppen festeni, fotózni tudó művészek alkotásait nézegetni, stb.), mint ahogy jó lenne végre egy-két államigazgatáshoz értő politikus is, de hát ne legyünk telhetetlenek, az ő felkutatásuk már nem az X-faktor, hanem az X-akták világába tartozik.
Legyen azonban bármennyi tehetség, nyilvánvalóan még így is kevesen vannak egy (kettő) műsorfolyam megtöltéséhez, ezért szükség van a náluk jóval nagyobb számban tenyésző tehetségtelen, de idióta és ráadásul önértékelési zavarokkal küzdő barmokra. Őket és szerepeltetésüket viszont egy mondatban el lehet intézni: ahogy már a Ladánybene második számának közepe is rém unalmas, nem beszélve a Nyugati téri aluljáró pánsípos indiánjairól, ugyanúgy nem szórakoztató a harmadik bikicsunájos barom sem, lett légyen bármennyire öntudatos, magabiztos, vagy éppen szerencsétlen.
És hiába van, jön és válik ismertté fél- vagy egytucat valóban tehetséges énekes, sem vásárlóerő, sem zeneszerzői és szövegírói kapacitás nincs arra, hogy hosszú távon - mondjuk nem kívánva sokat, legyen ez csupán egy második, netán harmadik színvonalas lemez -, személyre szabott, nívós produkcióval kápráztassák el a közönséget, a közönség pedig ne unja meg őket - főleg, ha futószalagon érkeznek az újabbnál újabb faktorok és sztárok.
Nem véletlenül írtam egyébként személyre szabott zenéről, ugyanis hiába énekel el valaki egy világslágert mégoly tökéletesen is, ha nem találja meg a saját hangját, stílusát, akkor világ életében csak "kareoke"-sztár marad. Vagy létezik az egyébként nem rossz hangú Tóth Gabi és társainak útja: bulvárhőssé válni, de ahhoz meg tényleg nem kell semmiféle tehetség, elég egy pina vagy egy fasz, meg némi exhibicionizmus, és most nem valamiféle virtuális közegről, hanem magáról a való világról beszélek.
Nem osztom tehát sem a rajongók lelkesedését, sem az optimisták bizakodását: a rövid időközönként - most éppen párhuzamosan - indított tehetségkutatók csak ideig-óráig, többnyire egy-egy produkció erejéig képesek kitűnni az átlagműsorok átlagnívójából, szereplőik története pedig csak a legritkább esetben végződik happy enddel.
Na, ez a Való Világ!
