Apám két politikai tárgyú jótanáccsal indított neki az életnek '90 környékén: az egyik a "soha ne lépj be politikai pártba", a másik a "soha ne vegyél részt politikai rendezvényen" volt. Eddig még mind a kettőt sikerült betartanom, és mondhatom, nem bántam meg, hogy hallgattam az öregre.

Van még egy addicionális probléma a témakörben, nevezetesen, hogy nehezen lelkesedem, mivel szinte mindennel kapcsolatban először az ok-okozati valamint az érdekviszonyok jutnak eszembe. Tehát teljesen természetes számomra, hogy a szocialista párt nemhogy nem szocialista, még csak nem is szociáldemokrata, és a Fidesz is csak felvette a nemzeti-keresztény ideológiai mázat, miközben politikai céljuk egyetlenegy mondatban foglalható össze: ide minden hatalmat és pénzt.

Persze nem vagyok bolond - vagy fogalmazzunk inkább úgy: nem vagyok idióta -, így hát azt is tudom, hogy az emberiség többsége eszmékhez, ideológiákhoz kötődik, és szereti azt hinni, hogy az általa vallott nézetek állnak legközelebb a valósághoz vagy éppen azok az egyedül üdvözítők.

A kör végén

Azt gondolom, elmondhatjuk, hogy az idei választásokkal politikai szempontból körbeértünk Magyarországon: azaz minden demokratikus nézőpont, politikai irányzat hatalomra jutott már, mi több, került olyan helyzetbe az elmúlt húsz évben, amelyben alkothatott (volna). Ez még akkor is igaz, ha '94-'98 között a szocialisták csak a szabaddemokratákkal együtt birtokolták a kétharmadot.

A jobbikos olvasók kedvéért szükségesnek tartom leszögezni, hogy pártjukat illetve összefoglalóan a szélsőjobboldali eszméket nem tartom demokratikus nézőpontnak, és őszintén remélem, hogy soha nem is jutnak (újból) a hatalom közelébe.

Az elmúlt húsz év bebizonyította számomra, hogy a mai magyar pártpolitikában jelen lévő és tevékenykedő - vegyük most ide az önálló személyiséggel nem rendelkező, a pártvezető minden parancsának engedelmeskedő droidokat is - személyek és alakulatok nem alkalmasak arra, hogy adminisztratív vezetésükkel egy modern, felvilágosult, XXI. századi Magyarországot építsünk. (Az indokaimat korábban elég sok posztban kifejtettem, aki kíváncsi rájuk - miközben lassan már én magam sem vagyok -, nyugodtan utánanézhet, megtalálja őket.)

Forradalmi közöny

Nyilvánvaló és várható volt, hogy a múlt hétvégi önkormányzati választásokon a részvétel nem fogja elérni országosan az ötven százalékot. Hiába kommunikálják a kormánypártok - ez is milyen már, hogy többes számban kell fogalmazni, miközben a Fidesz goa'uld szimbiótája egy szánalmas cserkészegylet -, hogy itteni történelmi események szemtanúi vagyunk, az igazság az, hogy a nép kurvára unja már ezt az áldemokratikus cirkuszt.

Lehet persze önmegtévesztő módon álmodozni arról, hogy  "mi lett volna, ha azok is szavaznak, akik velünk szimpatizálnak, de tudták, hogy szarrá nyerjük magunkat, ezért inkább az állatkertbe mentek", meg effélék, de a valóság egész más.

Az is igaz viszont, hogy - lesarkítva - amíg egyetlen választópolgár is elmegy szavazni, és mindezt érvényesen teszi, addig lehet népakaratról beszélni, mert csak belemagyarázás kérdése: hiszen nincs kontrollcsoport, nem tudjuk, Pista bácsi miért maradt otthon. (Ráadásul Mari nénivel, akivel rég megromlott a házasságuk, tehát illogikus, hogy nem húzott csizmát és ment el otthonról, például voksolni.)

Ellenpróba

Ezért támogatnám teljes mellszélességgel azt a kezdeményezést, azt a népi mozgalmat, amely az "Egyik sem" intézményét tűzné a zászlajára, azaz hogy minden országgyűlési, minden önkormányzati és minden egyéb szavazáson a konkrét pártok, személyek, választási lehetőségek mellett legyen egy rubrika, az "Egyik sem".

Ez ugyanis egy tényleges választási lehetőség lenne, mégpedig annak egy egyszerű módja.  Egyfajta lehetőség volt persze a "Szavazz fasszal" mozgalom is, de nyilvánvaló, hogy komoly felnőtt emberek nem rajzolgatnak fütyit egy szavazólapra, másrészt  a faszos protestszavazatok nem voltak mérhetők.

Az "Egyik sem" viszont mérhető alternatíva lenne mindazoknak, akik érdeklődnek a politika, a közélet iránt, szeretnének szavazni, de nincs a számukra megfelelő a felkínált lehetőségek közül.

Persze azt is tisztán látom, hogy egy ilyen kezdeményezésre még nem érett meg az idő, ahogyan például a Kétfarkú Kutyák megfelelő létszámú támogatására sem: ez nem a vicceskedés, ez a forradalom és ugyanígy, ez nem a felrázás és felrázottság, hanem az apátia ideje.

Mégis úgy gondolom, hogy néhány éven belül megnyílihat a tér a társadalomban ennek a kezdeményezésnek az el- és befogadására. Várni fogom, és kíváncsi leszek a fogadtatására és az eredményére.

Addig is, minden választás egy szabadnap lesz a számomra.