Túl egyszerű, túl snassz és túl coelhós lenne valami george mallorysat válaszolni, olyasmit, hogy azért, mert itt van a klaviatúra, a fejben meg a gondolatok. Pedig a tényleges ok nem jár messze ettől.
Épp ma szomorkodott az egyik ismerősöm a Facebookon amiatt, hogy egyre több, általa korábban olvasott blog szűnik meg. Az egyik kommentelője kifejtette, hogy a blogolás abbahagyásáért leginkább az olvasóközönség hiánya, a visszajelzések elmaradása valamint a mikroblogok okolhatók, de azért hozzátette, hogy vannak szerzők, akiknek egyszerűen bejön (bejött) a blog mint műfaj, tehát ez az egész tekinthető természetes szelekciónak is, akár.
Hazudnék, ha azt írnám, hogy amikor elkezdtem ezt a blogot, nem az járt a fejemben, hogy na, most majd "bankot robbantok", azaz hogy rendkívül éles és pontos meglátásaim, gazdag élettapasztalatom és lehengerlő stílusom rövid úton és időn belül az internet blog.hu sztárjává fognak tenni. Aztán persze több minden kiderült: például, hogy vannak főállású ("főállású") bloggerek, akik, mire én odaértem egy témához, már atomokra szedték azt, sokan közülük pedig hasonló következtetésekre jutottak, mint én. Nem egy közülük mindezt sokkal fogyaszthatóbb stílusban tette, mint amire én valaha is képes leszek. És persze jöttek a fikázók, sőt, néha az volt az érzésem, hogy csak a fikázók jöttek, és már annak is örültem, ha begyűjtöttem egy-két lájkot (tényleg, ez már tulajdonnév vagy még köznév?) vagy ajánlást a Facebookra. Szóval hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha rendszeresen csinálom és összeszedem magam, akkor is maximum a futottak még kategóriába férek bele. (És akkor még hízelegtem is magamnak.) A népnevelésről pedig egy életre lemondtam.
Hazudnék, ha azt írnám, hogy sokáig nem úgy tekintettem az Egymondatban blogra, mint világszabadalomra, még akkor is, ha a blog startolásának pillanatában például a Hócipőben már évek óta ment a Yes, comment rovat. Mégis, arra számítottam, hogy a műfaj és a blog rendkívül népszerű lesz, elsősorban a rövidsége, másodsorban a zsenialitásom miatt. Nem titok, úgyhogy elárulom, hogy itt a blog.hu-n napi 10-20 látogatóm van, a Facebookon ugyan van 65 kedvelőm, de egy-egy posztra általában csak 6-8 megtekintés jut, tumblin pedig 19-en követnek. Szóval ezt sem nevezném sikertörténetnek.
Hazudnék, ha azt írnám, hogy miután Bede Márton abbahagyta a Villáminterjú blogot, nem azért indítottam el a Minimálriportot, mert azt gondoltam, hogy ugyanazt én is tudom legalább ugyanúgy csinálni, ha nem jobban. Hetek alatt kiderült, hogy az enyémnél azért több tehetség kell ahhoz a műfajhoz.
És hazudnék, ha azt írnám, hogy soha nem jutott még eszembe az abbahagyás, hogy még soha nem akartam kiszállni, mint Humperdickk, meg sok százan Humperdickk előtt. És után. De csinálom tovább, már amikor az időm, meg a kedvem engedi. Az egyiket - Egymondatban - intenzíve(bbe)n, ezt meg nem annyira intenzíven, de azért nem zárom be a boltot. (Ezen a ponton megengedő leszek, és azt írom: egyelőre.)
A miértre a válasz pedig az, hogy elsősorban a magam szórakoztatására. Soványnak tűnik ez az indok, nem kevésbé önáltatónak, de tényleg örömet okoz - és elsősorban az okoz örömet -, ha egy poszt jól sikerül. Ha feszes és kerek, mint egy pompomlány feneke (melle - ennyit a szexizmusról.) - itt. Ha röhögök rajta, nemcsak amikor beugrik vagy miközben írom, de miután posztoltam, és újra elolvasom, akkor is - ott. Az, hogy érkezik rá elismerő vagy egyáltalán pozitív reakció, pedig hab a tortán. És persze jólesik.
És végül: az is lehet, hogy egyszer, valamikor, valaki azt mondja majd: nézd már, ez a csávó jól és logikusan gondolkodik, esetleg: igaza van. Persze, ez lenne az igazán megtisztelő. Akkor is, ha soha nem szereznék róla tudomást.
Szóval, Humperdickk, ha teheted, írjál. Hidd el, jó lesz! Elsősorban neked. :-)
