Régi kedvenc képem ez itt, évekkel ezelőtt botlottam bele fórumozás közben (a http://linkinglog.com/-ról vettem kölcsön). Persze citálhattam volna a régi viccben szereplő agyevő bogarat is, de azzal immáron nem szabad viccelődni.
Mindig, így most is érdeklődve nézem a Tüntetőkről készült képeket, sőt kedden volt szerencsém közelről tanulmányozni az eső elől menekülő Forradalmárok egy kis csoportját is. Arra most szándékosan nem térek ki, hogy az elmúlt két és fél évben eddig egy nyavalyás kis forradalmacskát sem sikerült nekik összerittyenteni, mondjuk ebben nincs semmi meglepő, ha azt nézzük, hogy egy közepes zuhé is képes a kedvüket szegni.
Ne várja senki, hogy elkezdjem herótozni a külcsínt, volt gyerekszobám, tudom, hogy külső alapján nem ítélünk.
Ugyanakkor talán nem túlzás legalább egy aprócska koncepciót várni, mert egy állam működtetése elég bonyolult rendszer ahhoz, hogy némi sípolással, meg füttyögéssel, meg "monnyonle"-zéssel lehessen uralni. És ezen az sem segít, ha az ember nagy-magyarországos baseball-sapkát hord (óh, a multikulti), még akkor sem, ha a kettévágott ország egyik fele trikolór, a másik meg árpádsávos (a nagymaózásról majd egy későbbi bejegyzésben). És higgye el a nyájas olvasó, hogy a Szent Korona Tan alapjaira helyezett Alkotmány sem jelent semmit, még akkor sem, ha a tan személyiséggel ruházza fel a Koronát.
Nem titok tehát, rendszerre, mégpedig értelmes rendszerre vágyom, legalább bevezetés-tárgyalás-befejezés legyen a dolgozatban, legalább nyomokban mutasson arra, hogy a következő levegővételnél tovább lát az alkotója.
Őszintén érdekelne, kik ezek a hőbörgők, érdekelne, hogy minimum a háztartásukat el tudják-e vezetni úgy, hogy ne legyen szarcsíkos a porcelán, hogy van-e valamelyiknek prosperáló vállalkozása, persze nem a másfél személyes bétére gondolok (beleértve az idióta Tomcat-et is), amelyben eladnak egy évben három pólót vagy éppen lektorálnak néha egy-egy Karpatiába kerülő cikket, hanem olyan szervezetre és szervezésre, amely komplex gondolkodást igényel. Mit mondjak, nincsenek illúzióim...
Mert csak a kisember dühét látom rajtuk, a Móricz-féle Kis Jánosét, aki a tehetségtelenségéért, sikertelenségéért, az egész elcseszett életéért mást hibáztat, mert ő maga természetesen mindig mindent jól csinált, csak a körülmények nem kedveztek neki. Neki, akit mivel soha senki nem hallgatott meg, mivel mindig lehurrogták, hol a férj (feleség), hol a főnök (párttitkár, kisnagyvállalkozó), most sípot akaszt a nyakába, hogy belefojtsa a szót a Nagyemberekbe, de ha épp nincsenek ott, akkor legalább ezzel felhívja magára a figyelmet. Hogy fontosnak látszódjék arra a tizenöt percre, hogy bekerüljön a tévébe, az újságba, hogy majd lehessen mutogatni a megsárgult cikkeket az inkább nintendózni vágyó unokáknak és a magukat kínosan érző szomszédoknak. És ha szerencséje van, tán még be is viszik: így válik forradalmárrá, hőssé, ellenállóvá, ha már harminc évvel ezelőtt 100 forint béremelésért belépett a pártba.
Egyéni sorsok feszülnek neki a kordonnak, ami a hatalmat jelképezi, de úgy látom, ész nélkül, pusztán dühből, cél és koncepció nélkül. A kormányváltás, az előre hozott választások, az összes többi követelés nem önmagában szolgálja (szolgálná) ezeknek az embereknek a vágyait. A szent célok megvalósulása azért vágyott és azért lenne fontos, hogy bekövetkezzék, mert fontosságtudatot adna nekik, mert büszkeséggel töltené el őket, hogy az (természetesen) nekik köszönhető. Hogy végre, egyszer az életben tettek valami nagyot, valami emlékezeteset, ami megőrzi őket a jövő számára.
Én legalábbis inkább ennek tudom be az egészet, mert különben azt kellene hinnem, hogy agyevő kígyó támadta meg a Magyarság Utolsó Igaz Kolóniáját.
