Ha érdekelne egy csöppet is, megkérnék valakit, magyarázza el, hogy mitől olyan nagy durranás ez az Eurovíziós Dalverseny.

Már önmagában azt sem értem, a mai televíziózásban miért kell mindig szuperlativuszokban beszélni, mintha a világon nem létezne a tökéletes-csodálatos-fantasztikus minősítésen (és ellenpárján, az ótvar-botrányos-gyalázatos hármason) kívül árnyalat. Hasonlóan ahhoz, ahogy az antipátia fokozatai kivesztek a közbeszélyből és már mindenki mindenkit csak simán gyűlöl.

Igazából nem követtem az eseményeket, de ami a magyar részvételt illeti, pár lépcsőfokról azért értesültem. Győzike neve felmerülésénél például harsányan röhögtem. Természetesen nem lepett meg, hogy az induló kiválasztása végül is úgy történt, mint a legutóbbi miniszterelnök-csere: kerestek valakit, aki úgy néz ki, mintha és elvállalja. Hogy a végül induló fiú nevét azelőtt még életemben nem hallottam, nyilván engem minősít. Hogy a médiában már úgy jelent meg, mintha mindenki kedvenceként a nép 98%-osan őt választotta volna meg az ország képviseletére, már le is pergett rólam.

Tegnap aztán - nem lévén igazán értelmes műsor a dobozban - belenéztem nem csak az ő, hanem néhány más országbeli előadó produkciójába is. Nos, ha ez a zenei irányvonal napjainkban, ha ezek a nem csak divatos, de jó zenék is, akkor én maradok a régi bevált muzsikáknál. Ez a zene ugyanis stílustalan. Ötlettelen. Dallamtalan. Unalmas.

A magyar gyerek száma különösen ilyen volt, ha az ember a rádióban hall ilyet, a harmadik taktus után sávot vált. Nem kedvelem a Nox-ot, de annak idején legalább volt valami érdekes bennük abban a mezőnyben, még ha a magyar sajtó jó szokásához híven már a verseny előtt esélyesnek, sőt győztesnek kiáltotta is ki az együttest. Aztán persze nem győztek meglepődni. Idióták.

A média egy része most is csodálkozik. Én meg ezen csodálkozom.

U.i.: a videóhoz: alkoholista, drogos, pár éven belül meghal, de remek zenész. Imádom.