A képen Kate Beckinsale az Underworld c. filmben.
Nem tegnap tűnt fel és nem tegnap óta bosszant a dolog. Ma reggel viszont újra az agyamba hasított, amint a reggeli készülődés közben a hírek mentek a tévében.
Amikor először hallottam, hogy eltűnt egy repülőgép, hirtelen arra gondoltam, talán ezt is a komcsik lopták el, vagy ha a BKV-é volt, akkor biztos egy tanácsadó cégnek passzolták át. Persze nem, az Air France járat egyelőre nem ismert körülmények közötti eltűnéséről, lezuhanásáról volt szó.
Azóta percenként értesülhetünk szinte minden csavarról, amit egy Airbusba valaha is beépítettek. Már egy házaspárt is sikerült találni, akik azzal a géppel akartak utazni, de jujjdejó, nem kaptak jegyet. Ömézing!
Azt mondják az okosok, hogy szeretünk borzongani, azért kapjuk az arcunkba ilyen töménységben ezt a sok borzalmat. Nem gondolom, hogy erről van szó. Az emberek születnek, meghalnak, a repülőgépek pedig néha leesnek. Ezzel mindenki tisztában van, mégis az életösztön az egyik legerősebb, amit a természettől kaptunk. Hozzárakva tudatunkat, nem csoda, ha a legtöbben nehezen fogadják el az elmúlást és annak személy-kijelölő váratlanságát, véletlenszerűségét (randomitását - bocs a szóért).
Mégis úgy gondolom, hogy a média hullarabló attitűdjéről van itt szó, meg arról, hogy egy ilyen hírrel és kapcsolódó anyagaival viszonylag kis munkával lehet megtölteni műsorokat, híradókat, aktív-fókuszokat, telik a műsoridő, állítólag nagy a nézettség, lehet eladni a reklámidőt a hüvelygombának.
Én már azt is tudom, mi lesz a következő lépés: a National Geographic filmet készít az esetről az Air Crash Investigation sorozatába, a maga szokásos, Reader's Digest-es stílusában. Ha pechünk van, még musical is lesz belőle, amelynek premierje előtt Sárközy mond majd néhány megindító szót a párizsi Operaházban...
A magyar televíziózás számomra legemlékezetesebb momentuma az a jelenet volt, amikor Marsi Anikó élő egyenesben bőgte el magát egy riporton, amely azt mutatta be, hogy egy bíró egy anyát nem engedett haza a börtönből (!) a haldokló kislányához, így nem tudott elbúcsúzni tőle.
Szóval Marsi elsírta magát, hangja elcsuklott, aztán snitt, majd ugyanő jött a következő riport bekonfjával: Nagy "Ő" Anikó megnagyobbíttatta melleit. Én meg elmentem hányni. És nem a mellek miatt...
Hiába mondják el ugyanis minden tragédiánál, hogy mekkora nagy szörnyűség történt, hogy hűűű, meg hááá, ilyen még nem volt (vagy ha volt, hosszan ecsetelik, melyik volt a nagyobb sztori a véralgebra szempontjából), hogy sokkoló képsorok következnek, ne nézze, aki nem bírja, a valóságban örülnek minden egyes sérülésnek, halálnak, lakástűznek, karambolnak, és két vetkőző ismertember között hosszan ecsetelik is a borzalmakat.
Röviden: módszeres és jövedelmező hullarablás zajlik a szemünk előtt minden nap minden percében. Lassan tényleg le kellene mondanom a tévé-előfizetést...
