Kit rejteget a bozót? Gyáva szívű habozót?
Túljárok csepp eszeden, a fejedet leszedem.
(Versike Karl May Az Ezüst-tó kincse c. könyvének magyar változatából.)
Pedig ma már (tegnap kezdtem a cikket - idelle) nem is akartam írni, de hát mindig kihozzák belőlem az állatot. Még akkor is, ha ez az állat aranyos, kicsi és szőrös, bár tűhegyes fogai vannak és húsevő.
Kincses Gyulától közöl egy viszonylag rövid cikket az index, bár tekintve, hogy az írás nem szól semmiről, ezért tkp. még hosszú is.
Akinek nem ugrana be: ő az a Kincses Gyula, aki a rondaemlékű Horváth Ágens (szándékos elírás) alatt volt államtitkár. Az urban legend szerint, amikor felkérték, azzal a mondattal vállalta el a pozíciót: "államtitkár még úgysem voltam". Államtitkári tevékenységét egyébként röviden össze lehet foglalni: .
Egyébként azonnal revideálom is a kettővel ezelőtti bekezdésben írtakat. A cikk valós problémákat és tényeket ír le. Igaz, hogy ezt már Kincses előtt leírták ezren, de hát biztos nem árt ezeregyedszerre sem. Még akkor sem, ha Kádár népe nemet mondott arra, hogy fizessen az egészségügyért. Mármint hogy hivatalosan és a helyszínen. A nemet Kincses Gyula idején mondta a nép.
A témát tekintve persze az a legpikánsabb, hogy az egészségügy privatizációja és fizetőssé tétele Orbánék feladata lesz majd. És bár ebben az országban nem sokan emlékeznek rá, ők voltak az első kormány, amely nekiveselkedett a kérdésnek. Aztán Orbán politikai érzéke felülírta az egészet.
Visszatérve Kincses Gyulához: adódhatna a kérdés, hogy ha alapvetően egyetértek a cikkben felvetett problémákkal, az abban leírtakkal, akkor mégis mivel vitatkozom.
A válasz összetett, és részben visszautalok egy tegnapelőtti bejegyzésemre.
Az egyik probléma a rászorultság elve. A jelenlegi egészségügyi finanszírozást figyelembe véve, a politikának és az egészségpolitikának ki kellene mondani, hogy nincs mindenre pénz. Ez sértené a szociális érzékenységet és feszültséget generálna. De ha nem tévedek, az egészségügyi ellátások egy tekintélyes hányadát olyan betegekre - többnyire idős korúakra - költjük, akiknél az egészségnyereség nagyon kicsi vagy nulla.
A másik probléma, hogy a forráshiány jelentékeny mértékű pazarlással párosul. Erről egy ma megjelent hvg interjúban is lehet részletesen olvasni. A pazarlás másik része a orvostársadalom korrupt részéhez kötődik. Kórházi (fő)orvosokhoz, felíró orvosokhoz, akik a beszállító, forgalmazó cégek zsebében vannak. Azaz attól vásárol a kórház, annak a gyógyszercégnek a termékét írják fel az orvosok, amelyik csúszópénzt (amelyik a legtöbb csúszópénzt) fizeti nekik. És bár ez törvényi tiltás alatt áll - pénz egyáltalán nem adható, bizonyos juttatások pedig csak a minimálbér maximum 5%-áig (jelenleg 3.575,- Ft!!!) - erre a tisztelt cégvilág nagy ívben tesz.
És végül: a cikk egyik végkövetkeztetése az öngondoskodás (helyesen) és a hatékony nyugdíjpénztári rendszer szükségessége. Nos, amikor a mostanában kiküldött nyugdíjpénztári egyenlegek arról tanúskodnak, hogy a tagok az elmúlt évben 10-15%-nyi vagy még nagyobb részét elvesztették a megtakarításuknak - a pénztárak némelyike a megfogalmazás szerint még büszke is arra, hogy "csak" ennyit bukott -, akkor az egész rendszer léte kérdőjeleződik még. Még akkor is, ha a válság szó látszólag sok minden megmagyarázására jó.
A problémáknak az általam leírtak korántsem teljes spektrumát ölelik fel. A feladat megoldásának, bár szinte lehetetlennek tűnik, mégis neki kell majd veselkedni.
Ám jó lenne, ha ezt nem kincsesgyulák vagy legalábbis kincsesgyulák útmutatása alapján végezné az egészségpolitika.
