Ahol mítosz teremtődik, ott előbb-utóbb megjelennek a mítoszrombolók is.

Húsz évvel ezelőtt tévén néztem apámmal az újratemetést. A felkelés (forradalom) alatt elhunytak és utána kivégzettek névsorolvasása alatt apám végig a fejét csóválta. Nekik '56 életük eseménye volt, nekünk már történelem.

Mi magyarok - ha nem is elsősorban, de meghatározóan a történelmi kudarcaink, vereségeink nyomasztó túlsúlya miatt - próbálunk megkapaszkodni mindenben, ami egy picit is pozitív, próbálunk az eseménynek történelmi jelentőséget tulajdonítani, még akkor is, ha a mi történelmünk másutt, másoknak nem sok vizet zavar(t), sokszor nem is tudtak (tudnak) róla.

Így hát lassan '56 is betagozódik a mitikus magyar események sorába. Tiszta forradalomként - 'iszen tudjuk, becsületkasszák voltak, sőt még a betört kirakatokba sem nyúlkált bele senki... -, a dávidi elnyomott nép heroikus küzdelmeként a hatalmas Góliáttal szemben (piff, má' megint egy zsidó példa...). És a felkelés főalakjaként, természetesen "A" mártír miniszterelnökkel.

Bár egyre inkább és többet lehet róla olvasni, ki is volt ő valójában, mi volt az életútja, már a jóisten sem menti meg Nagy Imrét a "XX. század ügyeletes hőse" címétől. Egy Moszkvában kiképzett kommunista volt, aki, amikor a padlásokat kellett lesöpörtetni, akkor nem vívódott tizedannyit sem, mint a Parlamentben ülve, azon morfondírozva, hogy mit is vessen papírra a végórákban.

A karizma teljes hiánya, a felkelés alatti töketlenkedése, valóságban nem létező vezető, irányító szerepe nyilván sok mindenre méltóvá teszi, csak arra nem, hogy hősként tiszteljük. És ezen nem segít az sem, ahogy "kiiktatták", ahogy elítélték, ahogy kivégezték. (Kevésbé ismert, hogy Nagy Imre kivégzését elsősorban Kína forszírozta, lévén, hogy Nagy Imre - és Magyarország - volt az első, aki elárulta a kommunizmus szent ügyét.)

De ugyanígy rejtve marad az utókor számára például az is, hogyan lincseltek meg Győr környékén az ávóba frissen besorozott tizennyolc éves fiúkat, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy rossz időben születtek rossz helyre. Nyilvánvaló, hogy az ő szüleiknek sohasem lehet magasztos '56 emléke.

Én magam nem kedvelem a hős-, és mítoszteremtést, a példakép-faragást, mert nem szeretem sem a kijelölt, kötelező irányvonalat, sem a megkérdőjelezhetetlen, megfellebezhetetlen  dogmákat. De ha már mindenáron hősöket akarnak találni egyesek, akkor legyen példakép mondjuk a veszprémi Brusznyai Árpád, aki a felkelés alatt nem csak emberi nagyságának adta tanúbizonyságát,  de józan ítélőképességének is. Kivégezték.

A megemlékezésekben, a kommentekben mindig előkerül a kommunisták aljassága, a börtönben bevárt tizennyolcadik születésnapok, majd kivégzések, a bosszú és a leszámolás, a megnyomorított életek. Természetesen ezekről is kell beszélni. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a politika nem kommunista találmány, és ha azt vesszük, Magyarország még viszonylag olcsó megúszta a "renitenskedést", köszönhetően részben a sztálini rendszer tarthatatlansága felismerésének.

A holtakat el kell temetni, néha újra is. És tisztelettel illik megemlékezni azokról, akik betettek valami pluszt a közösbe, akik erejüket vagy életüket áldozták azért, hogy ma itt lehetünk és így lehetünk.

De a jelen kor "hősei" mi magunk vagyunk, mert a ma harcait nekünk kell megharcolnunk. Saját magunkért és a tágabb közösségért is.

Nem kellenek újabb hősök. Nem kellenek, mert sokszor a régiekkel sem tudunk mit kezdeni.