Szombaton késő délután indultam Budapestről az M7-esen, a rádió már akkor mondta, hogy Érdnél, a főváros felé tartó pályán motor és autó ütközött, és mentőhelikopter is érkezett.
Már Érd előtt állt a sor, ott is volt egy kisebb koccanás, haladni persze lehetett volna, de bámészkodni nyilván fontosabb.
A "mentőhelikopőter is érkezett" formula egyébként egészen konkrétan azt jelentette, hogy a gép benn állt a pályán, blokkolva a forgalmat. Így a legszerényebb számítások szerint is húsz, de inkább harminc kilométeres, egybefüggő, araszoló, de inkább álló kocsisor alakult ki. Jóval arrébb is sűrű volt a forgalom, nyilván turnusváltás volt az Adrián, meg a Balatonon, kipihent családok robogtak Budapest felé, nem sejtve, hogy soká fognak még hazaérni.
Hogy egyetlen rádiócsatorna sem volt, amelyik bemondta volna hogy "ti marhák, ne menjetek a pályán, vagy ha ott mentek, menjetek le róla", az már nem hír - bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vasárnap délután-este több adó is mondta a sztráda-eseményeket.
A nagyobb probléma az jelentette, hogy a pályán haladók semmiféle segítséget sem kaptak azoktól, akiknek ez a dolga lenne: a rendőrségtől és/vagy a közút-kezelőtől.
Lehet, hogy elvetemültség, de én a következőképpen csinálnám: abban a szent pillanatban, hogy a rendőrséghez befut a baleset híre, már indítanék is több kocsit (netán helikoptert) illetve riasztanám az autópálya-kezelőket, hogy jöjjenek ők is terelőkocsikkal, táblákkal, minden ilyenkor szükséges eszközzel. Egy "pillanat" alatt zárnám a pályát az első normális lehajtónál és terelném a forgalmat egy mentesítő főútra, több helyütt további biztosítással.
Persze tudom: nincs pénz. De ahogy látom, készség vagy késztetés sincs. Néha azt érzem, hogy nincs itt már semmi, csak pusztulás, dögszag és a süvítő szél a romok felett (szándékos túlzással)...
