Kis cég a miénk, ez azt is jelenti, hogy én végzem a beszerzéseket, no nem anyag- és árubeszerzésről van szó, csupán ásványvíz, kávé, irodaszer, meg ami még kell. Kábé kéthavonta egyszer van ilyen METRO-járat, hétköznap este vagy hétvégén.

Tegnap este is lenyomtam egy kört, este hét körül értem vissza, kirámoltam a kocsit a lépcsőházba, majd egyben az egészet a liftbe. Persze a liftajtót közben kitámasztottam, már éppen végeztem, amikor a postáshölgy megjelent a lépcsőházban. Nem lévén mozgás a házban, megvártam, míg bedobálja a leveleket, közben a nekünk szóló küldeményeket "levettem" tőle.

Már a végén jártunk, amikor megjelent egy lakó, harminc körüli vézna srác. Aki, amikor meglátta a kitámasztott liftajtót, fanyalogva megérdezte:

- Sokáig tart még?

- Egy perc - válaszoltam, miközben ő elindult gyalog felfelé. Hozzáteszem, négyemeletes házról van szó, én magam is - pedig bármilyen sport távol áll tőlem - gyalog szoktam felmenni a harmadikra.

Felmentem, kipakoltam, érdekes módon közben senki sem akarta használni a felvonót. Miközben pakoltam az ásványvizeket, eszembe jutott egy kábé fél évvel ezelőtti eset, amikor egy ilyen kipakolásnál jött egy lakó lefelé a negyedikről, miközben azon zsörtölt, milyen nagy kicseszés feltartani a liftet. Őt - egy hölgy volt - akkor aazzal szereltem le, hogy legközelebb végignézném, amint egyedül pakol be és ki, majd ellesem, hogyan lehet mindezt gyorsan, mások feltartása nélkül véghezvinni.

Már hazafelé tartottam, amikor azon kezdtem morfondírozni, vajon sokáig tart még ez a türelmetlenség, a pökhendiség, a másokon való kvázi uralkodás vágya, ha rövid szeretnék lenni: a taplóság?

A választ szerintem mindenki tudja...