Nem olyan régen már kifejtettem, hogy szerintem az udvariatlanságnál egy rosszabb van, a fölösleges udvariaskodás. Most hozzáteszem, hogy a figyelmetlen- ségnél pedig egy rosszabb van, a rossszindulat.
Harcos időket élünk, tízmillió kis G.I. Joe (és Jane) indul nap mint nap útnak úgy, hogy "ma is legyőzök valakit".
Az én hősöm ma reggel negyed kilenc környékén a Petneházy utcán kívánt átkelni gyalog a másik oldalra, tőlem jobbról balra. Szemben két autó jött, én pedig egyedül, ezért is lepett meg, hogy - egyébként egy autó takarásából kilépve - hősünk egyre beljebb araszolgatott. Tehát nem ment, hanem néha tett egy apró lépést. Mivel az ő volnalában értünk egymás mellé a szembejövőkkel, és mivel mögöttem több száz méter üres tér volt, nem álltam meg átengedni, hanem mentem tovább. De ő sem állt meg, így kb. negyven-ötven centire haladtam el előtte.
Azt gondolom, én lepődtem meg jobban.
Ő azonban sértve érezte magát, mert a tükörben még láttam, amint jobb kezének mutatóujját "utánam küldi". Az illető egyébként egy - bocs mindenkitől - bölcsész-informatikus kombó kinézetű szemüveges fiatalember volt, barna kabátban. Láthatóan nem sietett, mert a távvagányságot leszámítva nyugodtan kelt át az úttesten.
Nyilvánvalóan ő is a városi gerillák népes csapatának tagja, aki gondolkozni nem, de harcolni annál jobban szeret.
Tudom, tőlünk nyugatabbra minden gond nélkül megáll az autós a gyalogosnak. Mega kerékpárosnak. Én viszont nem tudok nem hatékonyságelvűen gondolkozni, azaz továbbra sem tervezem, hogy nekiállok udvariaskodni, ha az elhaladásom után üres tér áll a kollégák rendelkezésére.
Kövezzenek meg érte...
