Megjelent a Hócipő XXII/8. (2010.04.21.) számában (a képet leszámítva):
Para-Kovács Imre
SZÓRAKOZTATÓ KAPITALIZMUS
Sietve szeretném leszögezni, hogy nagy híve vagyok a kapitalizmusnak, még így, zsákmányállat mivoltomban is határozottan kiállok mellette, egyelőre ugyan csak elméletben, mert kapitalizmust csupán a tévében látok, de azért elhiszem, hogy működik, majd egyszer biztos mi is kipróbáljuk.
De ha már rátévedtem erre a vakvágányra, akkor kénytelen vagyok kifejteni, hogyan is látom a helyzetet. Magyarországon a kapitalizmus az utópia, ezért aztán kicsit kérdéses minden kapitalizmus utáni utópia helyzete, mert kapitalizmus nélkül nehézségekbe ütközik ezek elképzelése, bár az utópia lényege éppen a képzelet. A múlt században például nem esett nehezünkre a feudalizmusból egy kis idegrángással átugranunk a bolsevizmusba, azonban most ez nem sikerülhet (mármint az idegrángás megvan, de a kapitalizmuson nem fogunk csak úgy túllépni), úgyhogy talán nem ártana némileg tanulmányozni annak működését, mielőtt elhinnénk (megint), hogy az a megoldás, ha elvesszük a pénzt a gazdagoktól és odaadj uk a szegényeknek.
Ez nem fog működni.
Ez sem működik, de ennek okaiba nem merülnék bele, mert ez tévékritika, úgyhogy gyorsan rá is térek írásom tulajdonképpeni tárgyára, a szórakoztató kapitalizmust bemutató sorozatokra.
Három ilyen tematikájú alkotást választanék ki a folyamból, melyek búvópatakként fel-feltűnnek több csatornán is, úgyhogy nem adok meg pontos lelőhelyet, ha valakit érdekel, úgyis megtalálja ezeket.
Gordon Ramsey, a Pokol Konyhája a címe annak a realitynek, melyben szakácsok versenyeznek egy valóságshow keretében, hogy Los Angeles-i éttermet nyerjenek. A másik tanulságos dokumentumsorozat az Amerikai favágók (ennek több mutációja is van, de én csak az eredetivel foglalkozom). A harmadik a Halálos fogás, ami a rákhalászok küzdelmes életén keresztül vezet be minket a proletariátus küzdelmébe a tőkés rendszer kíméletlen viszonyai között.
Kezdeném talán rögtön az utolsóval, aminek találó mottója, hogy "akarsz-e egy hónap alatt 30 000 dollárt keresni?", ami tényleg kiválóan hangzik, azonban úgy folytatódik, hogy "azoknak a pénzét, akik nem térnek vissza, szétosztjuk a túlélők között",
Talán ebből is látszik, hogy a fagyos tengeren rákra halászni talán jövedelmezőbb elfoglaltság, mint szabadúszó újságíróként kritikákat írni, azonban a forgószékemből semmiképpen sem zuhanhatok jeges vízbe, és ez nem elhanyagolható szempont.
Az amerikai favágók sincsenek könnyű helyzetben, mert fát kell vágniuk, a fa pedig egy függőlegesen álló, nehéz izé, ami úgy kerül vízszintesbe, hogy ledől, és ez veszélyes. Például rádőlhet valakire. Ennek a sorozatnak a legemlékezetesebb mondata az volt, hogy "na, holnap jöhetünk vissza testet keresni...", ami kissé elvette a kedvemet a favágástól is, nem mintha hulla nélkül olyan nagy buzgalmat éreztem volna, hogy havas esőben óriásfenyőket döntögessek naphosszat.
Gordon Ramsey egy mocskos szájú profi, aki nem nagyon törődik a lelki csipkékkel, és úgy osztja szakácsait, akár a répát. Egyetlen válasz létezik, az "igen, uram", amivel el is érkeztem írásom lényegéhez. A kapitalizmus a tévében úgy működik, hogy vannak a profik, és vannak azok, akik profik szeretnének lenni. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mi a különbség a tévé s valóság és az utcai valóság között, azonban a szemlélet még ezen a szűrőn keresztül is tetten érhető, reá lehet tapintani a lényegre, legalábbis nekem sikerült.
Ha rákot halászunk, fát vágunk vagy főzünk, akkor például rákot kell halásznunk, fát kell vágnunk és főznünk kell. A tágan értelmezett munkaidő munkával telik, és nincs visszapofázás, illetve van, de akkor mehetünk szabadúszó újságírónak vagy munkanélkülinek vissza Idahóba, ahol tágas terek és dögletes élet vár bennünket. Ha viszont profik szeretnénk lenni, akkor le kell dolgozni magunkról a csavaranyát, meg kell dögleni az igyekezetben, mert ott áll mögöttünk még pár ezer ember, akik ugyanolyan jók, mint mi, és ugyanazt akarják, mint mi. Nem várnak egy pillanatot sem, és a helyünkre állnak, ha hibázunk.
Protestáns és nem, szocialista etika.
Az elesettek valahogy elestek, és ha nem állnak fel, akkor az nem kizárólag a társadalom hibája. Fekve is maradhatnak, de akkor felfekvések lesznek rajtuk, mert a szüleiken kívül senki sem segíti fel őket. Nyilvánvaló, hogy nem azokra gondolok, akik önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, de bizony a valóság kicsit keményebben értelmezi az önhibát, mint azt magunk tesszük, néha megengedően, néha kényelmesen, néha csak egyszerűen rinyálva, önsajnálattal telve és posztszocialista nosztalgiával. A dudás megjárta a poklot, de nem lesz feltétlenül mindenkiből dudás, aki a pokolra ment, lesz, aki egyszerűen megperzselődik, és lesz aki ottmarad.
Ülünk a pokol tornácán, és szeretnénk egy kapitalizmuson túli, egészséges és igazságos világot, de még egy szerencsétlen működő kapitalizmust sem sikerült összehoznunk. Pedig nem fog sikerülni megkerülnünk ezt a dolgot másodszor is, nem tör ránk valami túlvilági hatalom, hogy megússzuk a megmérettetést, nem fog senki ránk kényszeríteni egy beteg és torz államformát, csak mert nehezen szokjuk a gondolatot, hogy gályázni, versenyezni és robotolni kell.
Nézem a tévében a kapitalizmust, miközben a valóságban éppen tombol a szocialista ellenforradalom. Az álom a legnagyobb munkaadó.
