Hogy Stohl András a 10-12 ezer forintnyi nyilvánvalóan zsebbevágó kiadás - taxi vagy sofőrsegély - helyett miért választotta a tízmilliós nagyságrendű anyagi buktát, az legyen az ő és szellemiekkel nem túlságosan bőven megáldott élettársa valamint a majdani hitelezői dolga. Ámbár nem elképzelhetetlen, hogy a pénz egy része megtérül a bulvármédia révén, szóval azt most még senki sem tudja, mi is lesz a végszaldója az újabb ittas kocsikázásnak. Azt sem tudom, van-e a magyar jogrendben "vezetői engedély végleges bevonása" opció, ha van, akkor ajánlom a majdan ítélkező tisztelt bíróság figyelmébe, ha nincs, akkor a három csapással kacérkodó és okoskodó Orbán-kormány elgondolkodhatna azon, vajon nem kellene-e bizonyos esetekben két vagy esetleg egy csapás rendelkezéseket is beültetni a magyar jogrendbe.
Ugyanakkor ez az eset is túlmutat saját magán, és rávilágít arra, hogy mi magyarok - függetlenül attól, hogy gazdagok vagyunk-e vagy szegények, celebritásnak vagyunk nevezhetők vagy netán az utolsó NullaKarcsinak - hogyan tekintünk a környezetünkre, embertársainkra, a szabályokra és egyáltalán a bennünket körülvevő világra.
Régóta mondom, hogy talán nincs még egy olyan területe, cselekvéssorozata az életünknek, ahol jobban és tisztábban mutatkozna meg jellemünk, mint a közlekedés során - és teljesen mindegy, hogy gyalogosan, lóval, kerékpárral vagy autóval közlekedünk-e. Annál is inkább, mivel a közlekedésben való részvételünk feltételeit, annak szabályait szigorúan és egyértelműen határozza meg a vonatkozó jogszabály (KRESZ). Ha tehát valaki elvégzi a szükséges tanfolyamot és vezetési gyakorlatot, leteszi a vizsgát és ezzel jogosítványt szerez, akkor tudja, mert tudnia kell, hogy akkor sem ülhet ittasan a volán mögé, ha már ezerszer vezetett alkoholos befolyásoltság alatt és "nem volt semmi baj", akkor sem parkolhat tiltott helyen, ha csak öt percre ugrik be a sarki pékhez kiflit venni, és akkor is be kell tartania a sebességhatárokat, ha Fittipaldi és Niki Lauda egyenesági leszármazottja vagy látszólag az adott korlátozásnak semmilyen ép ésszel megmagyarázható oka sincs.
És mégis: a közlekedés, és főképp a járművezetés az a cselekvés, amely során talán a legtöbb szabályszegést, udvariatlanságot, taplóságot követjük el, vagy ami még elképesztőbb: ennek során akarják nem kevesek bizonyítani rátermettségüket, másoknál különb mivoltukat. Mindezek alátámasztására itt az indexen és csatolt részein is találhatunk bőséges tényanyagot: akár a parkolási szégyenfalon, akár az autózz blogban.
Persze tudom, létezik az "előfordul" fogalma, mint ahogy e sorok írója sem szent, ami a közlekedési szabályok megszegését illeti. És azt is tudom, simán előfordulhat, hogy amikor szóvá teszem egy autóstárs szabálytalankodását, lehet, hogy éppen azt a bizonyos Egyetlen Esetet sikerül kipécéznem, s így némileg jogtalanná válik a méltatlankodás.
Azonban tovább megyek: a legfelháborítóbbak sokszor nem is maguk a konkrét cselekmények, szabálytalanságok, hanem úgy általában a lépten-nyomon tapasztalható szarok rá (- A tengerben él, és rohadtul nem érdekel, mi az? - Szarok rája.) mentalitás. Mert miközben boldog-boldogtalan felzúdult és kifejtette sarkos véleményét Stohl "Tűzvonalban" András megmagyarázhatatlan és éppen ezért is felháborító újrázásán, mindaközben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy e honban csaknem mindannyian kis stohlandrások vagyunk. Nem kell hozzá órákat sem eltölteni a forgalomban, hogy bőséges tapasztalatot szerezzünk minderről: a nem is piros, hanem mélybordó lámpán való utolsó utáni-utáni pillanatban történő áthajtókról, a sebességkorlátozó tábláknál ugyanazzal a sebességgel tovarobogó, nemcsak a féket, de még a motorféket sem használó őrültekről, a záróvonalon vagy beláthatatlan kanyarban előzőkről, a furakodókról, a vészvillogós forgalomelzárókról és így tovább. És nem egy-egy kirívó esetről van szó, hanem tömeges, már-már általános (közlekedési) moráltalanságról.
Az okokat nyilván hosszan lehetne elemezni, akár még pszichológiai (pszichiátriai) szakdolgozatot, tanulmányt is lehetne írni belőlük. A lényeg azonban az, hogy mindez tovább mutat önmagánál. Ahogy az egyik blogíró kolléga fogalmazta: Magyarország nem azért nem élhető ország, mert az MSZP uralkodott nyolc éven keresztül vagy mert most majd húsz éven át Orbán Viktorral kelünk-fekszünk, hanem amiért eddig is az volt, az általános köcsögmagyar mentalitás miatt.
Stohl András esete bármekkora sajtóvisszhangot is kapott, korántsem egyedi. Viselkedése és minden magáról megfeledkező, a szabályokon átlépő vagy azokat önkényesen újraalkotó humanoid példája megmutatja: a változást nekünk, magunknak kell elkezdeni, és nem a szomszéd meggyőzésével, kioktatásával, hanem azzal a bizonyos önvizsgálattal.
Mert ha csak annyi történne, hogy holnaptól mindenki legalább 95%-ban betartaná a közlekedési szabályokat, már érezhető lenne a javulás. Addig minden csak duma marad.
