Ismerve a nagy és következésképpen hierarchikus szervezetek keletkezésének, növekedésének és működésének szabályait - köszönhetően nem utolsósorban Parkinson törvényének -, nincs mit csodálkozni azon, hogy a történelmi egyházak csak rövid ideig tudták betölteni a modernizátor szerepét az elmúlt csaknem kétezer évben.
Jó ideje - ezen persze hosszan el lehetne vitatkozni, de szerintem több száz éve - sokkal inkább a nyüglődés szóval írható le működésük, még akkor is, ha a társadalomban betöltött szerepükből adódó súlyuk sok helyütt - így hazánkban is - valós erejüknél nagyobb. És valljuk be, a szekularizáció igazából még Európa több államában is csak papíron következett be, az egyház befolyása a keresztény-konzervatív politikai erőkre az összefonódásuk révén, míg a baloldali-liberális politikai erőkre sok esetben a zsarolás által elég erős (legalábbis hazai viszonylatban mindenképpen) napjainkban is.
Annál is inkább, mert sok helyütt az egyház tabu, amelyet sem átfogóan, sem működésének, netán ideológiájának egyes elemeit külön-külön kritizálni nem ajánlott, kizárólag a legerősebb idegzetű filozófusnak, publicistának vagy ne adj isten földi halandónak. (Az ész nélkül mocskolódók kicsiny, ám lelkes seregével nem vagyok hajlandó foglalkozni.)
Pedig sok fontos társadalmi kérdésben a történelmi egyházak, s ezen belül különösképpen a római katolikus egyház világról alkotott elképzelése, véleménye és a valóság között jól látható és mély szakadék húzódik. Amit a szexualitás, a születésszabályozás, benne az abortusszal, a könnyű drogok használata, stb. témakörökben véleményként produkálnak, az a XXI. században még csak szánalmas próbálkozásnak sem tekinthető.
A vita nélküli esztelen tiltás vagy elutasítás amúgy is kissé idegenül hat Krisztus egyházától és földi helytartóitól, a konstruktiv eszmecsere helyett produkált dühödt fellépések pedig tovább rombolják a felvilágosult polgár szemében az egyház imázsát. Ez a magatartásforma különösen akkor érthetetlen, ha nem trottyos öregurak és hölgyek produkálják, hanem ún. kereszténydemokrata ifjak.
Legutóbbi performanszukat a múlt hétvégén sikerült előadniuk, mégpedig a kendertüntetés ellentüntetőiként. Hogy csapatuk kis létszáma - két fő! - a tárgykörre vonatkoztatva nyilvánvalóan idejét múlt és önlejárató szerepüknek szólt vagy annak a várható ténynek, hogy a nemzeti-kereszténydemokrata kormányzás elkövetkező húsz évében inkább szigorítás, mint puhítás várható a könnyűdrog-fogyasztás ügyében, nem tudni.
Jelen állapotban úgyis csak annyi ismert, hogy vannak a könnyűdrogok legalizálásáért küzdő, többnyire visszafogott és érvekre támaszkodók és vannak a hisztérikus ellenzők - mély tisztelet a kevés kivételnek -, akik sztereotípiákat puffogtatva, életüket és vérüket áldoznák azért, hogy minden köcsög drogost főbe lőjenek. Legalábbis lesarkítva.
Itt és most nem fogok sem pro sem kontra érveket felsorakoztatni a könnyűdrog-fogyasztással kapcsolatban. Mindösszesen két dolgot tartok sajnálatosnak:
1) Miközben a Fidesz prominensei mintegy húsz évvel ezelőtt a Jurta Színházban füveztek a többi normális, rendszerváltó hippivel, mindaközben jól-rosszul felfogott politikai érdekből manapság már hallani sem akarnak bármiféle értelmes vitáról a témával kapcsolatban.
2) Ráadásul az Alkotmánybíróság a rövidlátó és nyilvánvalóan stupid érvelésével - "Az alkohollal, nikotinnal, kávéval az európai kultúra 'megtanult' együtt élni, minthogy használatuk évszázados múltra tekint vissza." - valószínűleg hosszú időre lehetetlenné tette a jogi szabályozás megengedőbb irányba terelését.
Tudjuk, hogy hosszú távon és túlzott mértékben fogyasztva minden addikció - így a vallás is - káros. Mégis: aki kipróbálta már a legáltalánosabb addiktív termékeket - alkohol, kávé, cigaretta, marihuána -, az nagy valószínűséggel azt is tudja, hogy ezek küzül a marihuána jár a legkisebb és legkevesebb veszéllyel. Ráadásul helyzetkomikumként is felfogható, hogy elnézve a vadul tiltani vágyókat, leginkább az az érzésem, hogy ebbéli cselekedeteiket valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt végik.
A posztom kiinduló pontjához visszatérve pedig csak annyit vetek fel szelíden, hogy ha az egyházak és főként fiatal agitátoraik végre normálisan közelítenék meg a bűnös társadalom bármelyik komoly vagy fontos problémáját, azon hosszú távon maguk a vallási szervezetek is csak nyerhetnének. Ehhez azonban nem csak értelem, hanem a legnagyobb krisztusi türelem is szükségeltetne.
