Hogy mi a véleményem az Orbán-féle, ún. Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatáról, azt úgy érzem, sikerült elég plasztikusan ábrázolnom a Nyilatkozat, nyennyere posztban. Az egész fideszes böffenet pamflet szóra sem lenne érdemes, ha nem szerepelne benne egy olyan kitétel, amely végérvényesen tanúskodik a Fidesz (vezetőjének) politikai cinizmusáról, és általában arról a stílusról valamint annak várható tovább éléséről és túlburjánzásáról, amely miatt Orbánt és ezt az egész politikai vigécsereget nem szeretjük. A félmondat a következő:
"...és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét."
Először is: ez nem átmenet, hanem maga a rendszer, pálinkás jó reggelt kívánok! A parlamentáris demokráciára épülő kapitalista gazdasági rendszer. Vagy ha úgy jobban tetszik: a kapitalista gazdasági rendszerre épülő parlamentáris demokrácia. Szó se róla, faragni, javítani nyilván rengeteg dolgot lehetne és kell is rajta. De az, ahova Orbán át akar menni, az pont az a rendszer, amelyet ő akart megdönteni húsz-huszonöt évvel ezelőtt. (Az, hogy nem ő döntötte meg végül, látszik is a frusztrált és permanens forradalmazásán.) És nem kell hozzá emelt szintű történelem érettségit tenni, hogy tudjuk: a kapitalizmus "eleje" az eredeti tőkefelhalmozás ideje, azaz a szabadversenyes rész vagy röviden: szabadrablás.
Másodszor: kétségtelen tény, hogy az elmúlt két évtized sok millió magyar számára a csüggedés, a reményvesztés és mindezekkel együtt a kijózanodás húsz éve volt. Nem feltétlenül önmagában a munkahelyük elvesztése, a nem versenyképes tudásuk és az abból adódó hosszú munkanélküliség vagy a nem túl tehetségesek felemelkedésének látványa miatt. Hanem leginkább azért, mert nyilvánvalóvá vált számukra: az új rendszer ugyanolyan kizsákmányoló rendszer, mint a korábbiak, amelyben ismét a viszonylag kevés gazdag érdekében kell dolgoznia a sok szegénynek. Sőt mi több: sok esetben a munkakedv, a dolgozni akarás és a kemény munka sem garancia az emberhez méltó életre.
Mindezek mellett azonban a demokratikus alapjogok igen széles tárháza nyílt meg az egyszerű állampolgár számára is. Más kérdés, mennyire szeretünk és tudunk ezekkel a jogokkal élni.
Természetesen álságos lenne azt állítani, hogy nem értem, mire gondolhatott Orbán a nyilatkozat megír(at)ásánál. De furcsa (zavaros, he-he), hogy nem vette észre: ezzel a megfogalmazással saját politikai múltját és teljesítményét is szembe köpi. Hiszen a húsz évből tizenhatot ellenzéki politikusként, négyet viszont kormányfőként jegyez. És vajon mennyire zavaros annak az embernek a feje, aki a saját kormányzására is mint zavaros időkre emlékszik?
Tény, hogy a belülálló (a történéseket elszenvedő) állampolgár számára is voltak zavaros, vagy hogy pontosabban fogalmazzak: zavaró dolgok a rendszerváltás utáni időszakban.
Kissé zavaros ugyanis, hogy az a politikai párt, amelynek képviselői az első ciklus idején a kereszténydemokrata párt képviselőinek felszólalásait a "Csuhások, csuhások!" illetve a "Térdre, imához!" gúnyos felkiáltásokkal kísérték, ma már kart karba öltve ülnek a kigúnyoltakkal, azok szellemi örököseivel a Parlamentben. (Tudom, a szent megtérés...) Ebben az is zavaró, hogy a szimbióta-párt nem is mérette meg magát a választásokon, így ha parlamenti részvételük nem is lehet kérdéses, számomra mindenesetre zavaros a demokrácia-felfogásuk.
Ugyancsak zavaros, hogy a kétharmaddal kormányra került politikus arra az első miniszterelnökre és részben politikai hagyatékára hivatkozik, akit annak idején ő támadott a leghevesebben, és akinek munkásságát tkp. azóta is ignorálja. Zavaros az is, hogy mindezek ellenére mégiscsak keletkezett egy olyan legenda, amely szerint halálos ágyán éppen a most hatalomba visszakerült miniszterelnökre bízta az ország sorsát.
S ha már történelmi legenda: nem volt zavaros kissé egy olyan új történelmi legenda felbukkanása, amely szerint első királyunk éppen az akkor regnáló miniszterelnök gyerekkorának helyszíne közelében ajánlotta fel az országot Szűz Máriának (jézusmária!)?
Ha érthető is, de zavaró, hogy első kormányra kerülésekor a pártpénztárnokát nevezte ki az Adóhivatal élére. Az is zavaró, hogy haverjai a pártközeli, több tízmilliós köztartozásokat felhalmozott cégeket egy lopott személyazonosságú, külföldi állampolgárnak adták el. Ja persze, akkor még zavarosak voltak a társasági jog rendelkezései!
Azt is értjük, hogy a politikai eredeti tőkefehalmozás során nem lehet válogatni az eszközökben, de kissé zavaró volt, hogy a Postabankot minimum 80 milliárd forinttal túlkonszolidálták a bank megmentése idején, és kissé zavaró, hogy az ekkora anyagi kárt okozó bankár kézre kerítésében annak idején nem (sem) szakadtak meg a hatóságok.
És egy másik bankár: kissé zavaró, hogy éppen az ő kormányzása alatt mentették ki Kanadába azt a Rejtő E. Tibort, aki az ING-nél csinálta meg először azt a stiklit, amit később a Kulcsár & Haverjai Banknál.
Kissé zavaros, hogy miközben a Kőröshegyi viadukt és a szántóföldi alagutakkal sűrűn megszórt M6 nem csak Magyarország, hanem a világ szégyene, mégis, pár erőtlen próbálkozást leszámítva nem nagyon volt fontos, hogy ezeket az ügyeket a végletekig felderítsék vagy legalábbis kicikizzék. Csak nem a 70:30 miatt?
Zavaros, hogy miközben vadul oligarcházunk, aközben olyan oligarchák, akik bár anno állami cégeket privatizáltak és tettek tönkre, maguk mégis milliárdossokká váltak, és a vagyonukból médiabirodalmat alapítva nyalják fényesre Őfelsége fenekét.
És ha más nem, az mindenképpen zavaros, hogyan lett egy Mester utcai kis lakásból palota a Cinege utcában, miközben megpróbál(t) kínosan ügyelni arra, hogy a puritán népvezért, a nép egyszerű gyermekét alakítsa.
Zavaros, hogyan lehet már másodjára megbízni a belügy irányításával egy olyan milliárdos exrendőr exvállalalkozót, akit elég erős szálak fűztek a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legmocskosabb, milliárdos vagyonokat teremtő üzletéhez, az olajszőkítéshez.
Ugyancsak zavaró volt, hogy a nemzeti érzületet a vezérzászlóra tűző politikai alakulat megengedte magának, hogy a milleniumi tűzijáték során hamburger és vörös csillag alakú rakétákat lődözzenek az ég felé, amelyek valószínűleg egy multinacionális cég raktárában mint maradék hevertek előtte.
Zavaró volt, hogy miközben milliárdok mentek el napvilágot soha nem látott marketingtanulmányra, aközben az egyes rendezvények költségeit firtató kérdésre a megbízott felelős vezető annyit válaszolt: a nagymamát sem kérdezzük a karácsonyi bejgli áráról.
Nem kicsit, hanem nagyon zavaró, hogy miközben emberünk minden mondatában háromszor mondja ki a demokrácia szót, a parlamentet működőképesnek tartotta ellenzék nélkül is, és az országjobbítást olyan módszerekkel tartotta jónak véghez vinni, mint az éveken keresztüli meg nem jelenés vagy éppen a kivonulás a Parlamentből.
Borzasztóan zavaró, hogy miközben ellenzékben az ég egy adta világon semmit nem csinált sem ő, sem népi zenekara, hatalomra kerülve hirtelen milyen fontossá vált az ország felemelése.
Nem folytatom. Ebből is látható, hogy ha már zavarosnak nevezzük az elmúlt húsz évet, akkor bőven akad zavaros részlet őfelsége, Orbán Viktor ténykedése körül is.
Számomra a legzavaróbb mégis az, hogy sokan vannak e honban, akik elhiszik: az az ember, aki az előbb felsoroltakban és még ki tudja hány stikliben főrészes, fővezér volt, most hirtelen, egyik pillanatról a másikra megvilágosodott, és ő lesz az, aki e sokat szenvedett kis országban rendet tesz, és felemeli e hont olyan magasságba, ahova évezredek óta hivatottak voltunk emelkedni, szent magyarságunk révén. És miközben az általa leültetett politikai ellenfelek megérdemelt büntetésüket töltik majd a börtönben, Országépítő Szent Viktor valamint vezérei és katonái tiszta kezekkel őrködnek az egypárti demokrácia bástyái felett. Zavaros, mi?
