"Ha tudtuk volna, hogy ekkora víz jön, mentettük volna, amink van." - árvízkárosult néni a híradóban.
Mekkora szíve van a Magyarnak, bakker! Mindenki adakozik, sőt: már a jól megérdemelt, ám az elmúlt években nem túl sikeres augusztus 20-i tűzijátékunkról is hajlandók lennének lemondani több mint százezren, csak hogy azt a pénzt is odaadhassuk az árvízkárosultaknak.
Nem akarok érzéketlennek tűnni, de tanulságos nézni, hallgatni az árvízről és annak károsultjairól szóló híradásokat. A csúcs számomra mindenképpen a bevezető idézet, de ugyanígy dobogósak a gyakran hallott "nem volt biztosításuk" vagy "mindenük odalett" kitételek is.
Már-már kacagtató, hogy bár minden nyár elején elmondja tévé, rádió, internet, hogy felhevült testtel, főleg ittasan ne ugorjunk vízbe, és ne fürödjünk tiltott helyen, mégis tucatszám halnak meg a vagány, de hülye magyarok a különböző, fürdőzőhelynek vélt vagy akként kijelölt vizekben.
Hasonlóképpen téma minden ősszel, hogy szüret után a lehető legnagyobb elővigyázatossággal látogassuk meg a forrásban lévő musttal teli pincéket, mégis évente áldozatául esik nem egy magyaridióta a mustgáznak.
Ugyanígy meglepő lehet egy folyóparton, folyóparti településen lakó, főként idős embernek, hogy ha sok eső esik, akkor árvíz jön. "Ha tudtuk volna..." - kezdődik a mondat, én meg nem győzök elképedni, hiszen az úgy van kérem, hogy először esik a kurva sok csapadék, és utána áradnak meg a folyók. Az lehet, hogy nem itt esik az eső, hanem mondjuk a folyók, patakok forrásvidékén, például Ukrajnában, de talán akkor sem meglepő mindez, főként több évtized hóolvadásai, esőzései és az azok után következő áradások tudatában, ismeretében.
"Ha tudtuk volna..." - kezdik a mondatot a devizahitelesek, és a Nemzet Veszett Kutyája már csahol is. Mert mindig más a hibás, mi soha nem tehetünk semmiről, bennünket mindig mások vagy a körülmények vagy egyszerűen a Sors tesz tönkre és aláz meg. És mi nem úgy vagyunk tudatlanok, hogy nincsen eszünk, mert hajajajj, abból nekünk van a legtöbb a világon, egyenként, meg úgy en bloc is, hanem nekünk senki nem mond, árul el semmit.
"Én nem tudtam azt kérem..." - kezdődik az egyik Koncz Zsuzsa-dal, és milyen találó: mi soha nem tudunk semmit kérem, mert nekünk nem szóltak. Nem szóltak, hogy hitelt csak a legnagyobb szükség esetén, csak a legnagyobb körültekintéssel, és semmi esetre sem anyagi erőnkön felül vegyünk fel, nem szóltak, hogy a devizahitel törlesztőrészlete a kedvezőtlen árfolyamváltozás esetén jelentékeny mértékben nőhet, nem szóltak, hogy a hatalmas esőzések és az áradások között összefüggés van, és nem szóltak, hogy biztosítást akkor is tanácsos kötni, ha "nincs pénzünk" fizetni.
Csendben megjegyzem, hogy mindannyiunk közül Föld Anyánk a legbölcsebb, mert utat mutat és iránymutatást nyújt: ha egy folyó kiönt és összedönt egy (száz, ezer) házat, akkor az azt jelenti, hogy oda nem építkezünk ezután. Vagy építkezünk, de mondjuk lábas házat, magmáig ásott alappal. Tudom, kinek van erre pénze, meg ki tud felmenni húsz lépcsőn öreg korára, de kérdem én, arra kinek van pénze, hogy öt-hat évente komplett falvakat építsünk újjá? Még annak sem, aki csúszópénzt kap(ott) azért, hogy ártérre adjon ki építési engedélyt!
Persze az egészről, mint bármilyen, akármilyen rosszról, erről is Gyurcsány tehet - tudhattuk meg magától a minisztertől és környezetvédelmi államtitkárától is. Ez biztos így is van, de a körülményeket és az egyre extrémebbé váló időjárást figyelembe véve, valamint összeszámolva az aprót a buksztárcánkban, borítékolható, hogy az elmúlt évek és az idei év tragédiái a következő években is ismétlődni fognak (én szóltam). Ha pedig a félkatonai vízügy is képtelen lesz homokzsákokból ezermilliárdokat varázsolni, akkor nehány év múlva mit mondanak majd az okostojások? Azt, hogy az Isten nem segített?
Adakozni egyébként szép dolog, nemes emberi gesztus, még akkor is, ha sem a Földön, sem a mennyekben nem jár érte köszönet és hála. És akkor is, ha az összedobott pár tíz- vagy százmillió forint semmire sem elég, legfeljebb tüneti kezelésre. De hát a kormánytól kezdve, az orvosainkon át, egészen saját magunkig, többnyire úgyis csak tüneti kezelésre vagyunk hajlamosak és képesek, mi magyarok.
A tűzijátékhoz meg csak annyit - mondom ezt mint bármilyen pirodurrogtatás ellenzője -, hogy akkor lépnénk egy igazit előre, Adakozó Magyar Testvéreim, ha a pirotechnikai kereskedők egyszercsak tönkremennének, és a következő szilveszter előtt már nem érné meg nekik felállítani a standjukat. Ugye értjük egymást?