Már eddig is kapizsgáltam, de az idei foci VB végre teljesen világossá tette, hogy a férfiaknál érzelmileg sokkal kifinomultabb nők nagy általánosságban miért nem szeretik a labdarúgást.
Először is: a foci mai rendszerében és ezen belül lebonyolítási rendjében minden a pénzről szól, a szórakoztatásról szinte semmi már. Ez a VB teljes mértékben egy olyan lakodalomra emlékeztetett, ahol a násznép egy nappal korábban összegyűlik, jól lerészegedik, így aztán éppen a nagy esemény napjára fogy el az ereje és lesz az ünnepen fáradt és kedvetlen, ezzel rontva el a jegyespár örömét. Rossz volt látni, hogy agyonajnározott világsztárok sokszor még csak titkolni sem akarták, mennyire torkig vannak választott hivatásukkal. Nem véletlen, hogy az olaszok például sem arra nem vették a fáradságot, hogy megpróbálják megbundázni a vébét, sem arra, hogy annyiszor játsszák el a nagyhalált, ami elégséges a továbbjutásukhoz. És teljes mértékben megértem őket, hogy jobb a tengerparton rózsaszín koktélt szopogatva mások kínlódását nézni, mint a dél-afrikai télben szétrúgatni magukat a semmiért.
Másrészt, mivel profik a játékosok, profik a szponzorok és profik a pénzek, illene profinak lennie az egész cirkuszt uraló testületnek, esetünkben a FIFÁ-nak is. Ami praktikusan azt jelenti, hogy a nemzetköziség szép, de hatékonytalan elvét elhagyva, illene mondjuk profi bírókat küldenie a rangos eseményre.
Harmadrészt maga a játék is megújulásra, megújításra vár, és itt nem csak a legyen vagy ne legyen videobíró kérdésre gondolok, sokkal inkább arra, hogy jelenleg egy kis szerencsével és/vagy sok színészkedéssel simán lehet világversenyt nyerni.
Nem kerülgetve a forró kását: a spanyolok tegnap nyertek egy tornát, amelynek a véletlen folytán "világbajnokság" a neve, de ha ez a spanyol labdarúgó-válogatott a legjobb a világon, akkor a futballszerető milliók jobban teszik, ha keresnek egy érdekesebb és nem utolsósorban hasznosabb szórakozást maguknak.
A probléma nyilvánvalóan komplex, és valljuk be, az emberiség a kerék feltalálása óta nem nagyon jeleskedik a komplex problémák megoldásában. És bár nyilvánvaló, hogy a foci a férfiak egy tekintélyes hányadának olyan, mint a drog - meg hát valljuk be, a férfiagy általában jól elvan a pina-foci-autó nem túl bonyolult inerciarendszerben -, mégis jó és hasznos lenne a megújulás ezen a téren is.
A megoldás rövid távon persze nyilvánvalóan anyagi hátránnyal járna a sötét öltönyös uraknak, de biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megérné a dolog. (Tegnap esti becslés szerint a döntőt hétszázmillió humanoid nézte, azaz az emberiség egytizede, bőven van még hát puffer a sztoriban.) Ennek részét kellene képeznie az (elsősorban) európai kupaküzdelmek, de ugyanígy a tornán résztvevők száma megkurtításának, a kieséses szakasz eltörlésének, a videobíró bevezetésének, a színészkedések, az időhúzás súlyos(abb) büntetésének (talán valamelyik ghánai focista volt, aki a csapata vezetésénél összeesett, ápoltatta majd levitette magát, visszajött és fél percre rá lecserélték - nos, én úgy a fél kispadot kiállítottam volna), de például annak is, hogy az eseményt nem rendeljük alá egyes sportszergyártók üzleti érdekeinek (ld. Adidas & Jabulani).
Persze azt is tudom, hogy minden egyes vébé után voltak olyan fanyalgó hangok, amelyek a focit temették, és a futballüzlet mégis szinte minden eddiginél jobban pörög, tehát aggodalomra látszólag semmi ok.
De legyen az ember bármilyen nagy futballrajongó vagy legyen spanyolfoci-őrült, tegye a kezét a szívére, és válaszoljon férfiasan: mindent egybevéve, inkább jó vagy inkább szar volt ez a vébé?
