Ha már nem győzi hangsúlyozni újdonsült karrierpolitikus seggnyaló faszkalapunk köztársasági elnökünk, hogy milyen fontos számára a sport - fedettpályás állás- és pozícióhalmozásból például szerintem világbajnoki éremesélyes -, akkor hadd ajánljam a figyelmébe a testnevelés magyarországi helyzetének egyik hiátusát, amin kedve, lekesedése szerint akár megpróbálhatna változtatni is (amennyiben persze ezt Orbán Viktor megengedi neki, de akkor is).
Történt, hogy nyár lévén én is elmentem szabadságra, melynek keretében - tömbház-, azon belül pedig garzonlakó lévén nagy örömmel - barátok vidéki, pontosabban a budapesti agglomerációban fekvő házaira vigyáztunk. Sőt mi több, párom még arra is rá tudott venni - tudni kell, hogy a testmozgás tekintetében Churchill a példaképem -, hogy eljárjunk úszni, Budapest különböző, erre a célra rendszeresített műintézményeibe.
Akármennyire is dübörgött a nyár az elmúlt hónapban, az úszás alatt úszást értek és nem strandolást, ez utóbbit ugyanis nagyságrendileg két óra alatt meg bírom unni, nem utolsósorban gyári hypofehér bőrömnek köszönhetően. Az önmagában üdvözlésre méltó, hogy az uszodák és strandok kínálnak kedvezményes jegyeket az elsősorban a sportszolgáltatásaikat igénybe venni kívánó polgároknak, bár például a Dagályban ez vasárnap nem igaz, így azért eléggé mókás, hogy vasárnap este hatkor (8-ig van nyitva az intézmény) két főre 4.600,- Ft-ot kell fizetni!
A sors úgy hozta, hogy uszodai kalandozásainkat a csillaghegyi strandon kezdtük, itt zárás előtt három órával fejenként 850,- Ft-ért (plusz 500,- Ft az értékmegőrzés, ha valaki alapból olyan Para Géza, mint mondjuk én) megúsztuk a bulit.
A káposztásmegyeri Aquaworldről nem kívánok sok szót ejteni, mivel nem sportolásra találták ki, ezért sem különösebben morgok a kétórás jegyért elkért 2.500,- Ft miatt, vendéggel voltunk, elmentünk, úsztunk, csúsztunk, áztattuk az áztatni valókat, körülbelül ennyi.
A harmadik, már korábban is kipróbált uszoda-strand a Dagály volt. Itt is van - a már említett kivételtől eltekintve - kedvezményes jegy, fejenként 1.150,- Ft-ért, igaz, ebben van szekrényhasználat is, tehát két főre minden egyéb plusz szolgáltatás nélkül 2.300,- Ft egy karika. Összességében, ha az ember gyereke szeretne legalább heti két alkalommal úszkálni Budapesten, az két főre havi kb. húszezer forint - mondanám, hogy nem sok, de tudom, hogy a többség ennek tizedével sem rendelkezik erre a célra.
És itt jön a lényeg, ami miatt megszületett ez a poszt. Én magam sohasem lelkesedtem az élsportért, nem kizárólag alkati adottságaim miatt, hanem főképp a professzionális sport viszonylagos értelmetlensége miatt. Elsősorban is a nemzetek közötti versengésben betöltött szerepe idegen tőlem, tehát e tekintetben Zsámoly Palinak még igaza is lehetne, ha nem hülyeséggel indokolt volna, rövidebben: ha nem ő lenne Magyarország Seggfeje. (Igaz, vele kapcsolatban akkor sem lenne egy jó szavam se, ha megmentené az anyám életét - és nem csak amiatt vagy inkább annak ellenére sem, hogy anyám már nem él...)
Fiatalemberek tíz- vagy százezreinek egészségét veszélyezteti a versenysport és a versenysporttal egy idő után vagy mondjuk így, egy bizonyos színvonal felett automatikusan együtt járó teljesítményfokozó szerek. Mindezt egy ideig-óráig, leggyakrabban a következő ugyanolyan versenyig meglévő kétes dicsőségért: öcsém/húgom, valamiben te voltál a legjobb az országban, a földrészen a világon, tényleg jó érzés lehet, de hát a történelem kerekét nem agyondoppingolt úszók és futók forgatják - fizikailag bármennyire alkalmasak is lennének rá.
Mindezzel szinte párhuzamosan, a rendszerváltás után a mindenki számára elérhető olcsó sportolási lehetőségek száma lecsökkent, és sok esetben itt is a piac vette át az uralkodó szerepet az edzőtermekkel, a bérelhető sportpályákkal, a már említett uszodai árképzéssel, stb. A nagyobb állami cégek korábban fillérekért igénybe vehető sportpályáit a cégekkel együtt felszámolták, a lakótelepeken létesítettek igazi gazda, pénz és akaraterő (no meg a "majd én hozom"-ra allokálható anyag és a kommunista szombat) híján leamortizálódtak, így az anyagilag nem túl tehetős, de mozgásra kész polgárok számára maradt a fekvőtámasz, a súlyzó és a háztömb körüli futás (a betonon, a kutyaszarban). Budapesten esetleg a Margitsziget egyre több helyütt elkopó és felkunkorodó rekortán pályája.
Teljesen nyilvánvaló, hogy bármennyire is jól hangzik a tömegsport, a testnevelés szükségeségének propagálása, lehetőségeinek kiterjesztése, a politika is csak azokat a lehetőségeket, tevékenységeket veszi számba, ahol megtérülést, cash-flow-t és hasonló okosságokat lehet számolni, és ahol nem utolsósorban csurranhat-cseppenhet valami a politikus uraknak-hölgyeknek és pártjaiknak.
Nem mondom, hogy könnyű (volt, lesz?) meggyőzni a testmozgás fontosságáról, de ha más nem is, az idő haladása minden nap egyre többször és többször figyelmeztet a sport szükségszerűségére. És bár Schmittet a seggnyaláson kívül minden másra alkalmatlannak tartom, egyszer az életben talán ő is alkothatna maradandót, például azzal, hogy nem csak szavakban, hanem tettekkel is odaáll a sport, közelebbről az amatőr sport, a tömegsport mellé, és segíti hogy annak elérhetősége, feltételei javuljanak.
Tudom, hogy ez valószínűleg hiú ábránd marad, de vannak csodaszámba menő események a történelemben, és bárki kelhet jobb lábbal...
