Néha nem is olyan könnyű átlépni az embernek a saját árnyékát, no meg a több mint ezer éves, generációról generációra átadott beidegződéseket. Így nekem is kicsit meg kell erőltetni magamat ahhoz, hogy a forradalmi, kétharmados, nemzetmentő, stb., de sok tekintetben egyértelműen dilettáns és közveszélyes Orbán-kormánnyal kapcsolatban felvértezzem magam a pozitív és reményteli szemléletmóddal, ahelyett, hogy azt kívánnám: bárcsak mihamarabb mutassa meg a Sors ezeknek az elmehibbant idiótáknak, hogy merre hány méter. Mint ahogyan a szocialisták ölég hamar - bár egy kicsit még így is későn - belefutottak az "egyszer fent, egyszer lent" igazságába (aztán majd jön az "egyszer lent, és még mindig lent" fájdalmas valója is számukra). képinnen

Bár kétségtelen tény, hogy mivel a rendszerváltás után közvetlenül kerültem főiskolára, egyes tankönyveink még fejezetnyi anyagokat tartalmaztak a szocialista tervgazdaság áldásos működésének szabályairól, és azt sem tagadom, hogy annak idején jobban lefoglalt az ulti-ivászat-puncikutatás bermudaháromszöge (gyakran változó sorrendben), annyi tudást azért sikerült beragasztani az agyamba, hogy legalábbis szörnyülködéssel vegyes csodálkozással fogadjam a pénzügyi szabadságharc ütközeteiről szóló tudósításokat, és a csatákról pozitívan nyilatkozó, korábban értelmesebbnek gondolt nyugati újságírók agyviharait.

Eddigi posztjaimban eleget ostoroztam már a kapitalizmus jelenlegi formáját, a tőke és vele karöltve a kormányok felelőtlenségét, és nem fogom megvédeni a Valutaalapot sem, amely ugyanúgy a nemzetközi tőke kiszolgálója, mint a fejlett(nek tartott) államok bábként működő kormányai. Így ebből a szemszögből akár értelme is lehetne Orbánék ámokfutásának, csakhogy.

Csakhogy ennek az egésznek így semmi értelme, vagy ha úgy tetszik: se füle, se farka. És nem pusztán arra gondolok, hogy a kiskakaskodásnak (agresszív vadmalackodásnak)  nem volt semmiféle előkészítése, előzménye, hanem komoly indoka sem nagyon van ennek a XXI. századi kelet-európai betyárballadának.

Bár Orbán szereti puffogtatni, hogy a kapitalizmusnak leáldozott - érdekes módon, keresztény amerikai barátai épp a hétvégén tüntettek az általuk vizionált Obama-féle szocializmus ellen -, ez így ebben a formában nyilvánvaló csúsztatás. Kétségtelen tény, hogy egy nagyon kemény és tanulságos időszakban élünk, amikor bebizonyosodott, hogy a piac nem képes az önszabályozásra, csakhogy a legtöbben, akik ezt hangoztatják, rossz felé keresik a válaszokat a valóban létező problémák megoldására.

Meglátásom szerint a gondok három fő forrása a következő:

Egyrészt az emberiség még mindig nem tanulta meg "a tudd, hogy mennyi elég!" elvét. Persze mintegy tízezer éve nem sikerül elsajátítani a legtöbbünknek, tehát ez nem mostani probléma, mégis: a javak egy jóval igazságosabb vagy legalábbis kisebb szórású elosztása pozitívan hatna az emberiségre, ezen belül a világgazdaságra is.

Az előzőből következik a folyamatos, mindenáron való növekedés igénye és illúziója. Ez vezetett a fedezet nélkül kibocsátott és a világgazdasági válságot közvetlenül okozó jelzálog-termékek kiötléséhez és a szintén fedezetgyenge és eltúlzott hitelfelvételekhez.

Ha hozzávesszük az első két pontban leírtakhoz, hogy közvetve ugyan, de a kormányokat is a tőke választja, adódik a problémakör harmadik pillére: a szabályozók hiánya, illetve a  gazdasági élet folyamatos nyomása a szabályozók lazítására.

Ha a közjó érdekében a kormányok megálljt parancsolnának a gazdasági esztelenségeknek, és ha - álom, édes álom - a tőke elkezdene felelősségteljesebben viselkedni, és nem valami forradalmi dologra, pusztán az ésszerűség előtérbe helyezésére (vagy ez az?) gondolok, akkor máris elejét lehetne venni a későbbi hasonló bajoknak. Igaz, még így is maradna elég takarítani való a most folyó válsággal kapcsolatban. 

Igen ám, de egy ilyen változ(tat)ást kizárólag egy gazdasági nagyhatalom, vagy még inkább: több gazdasági nagyhatalom egyszerre lenne csak képes elkezdeni! Ehhez mi nem csak azért vagyunk kicsik és kevesek, mert bármiféle erőforrás tekintetében, hogy is mondjam csak finoman, nem vagyunk bőséggel eleresztve, hanem mert a jelenlegi válságnak - minden ellenkező híreszteléssel szemben - még csupán az elején (megengedőbben: az első időszakában) vagyunk!

Azt sem vitatom, hogy a Valutaalap módszereit nem csak túlhaladta az idő, hanem talán sohasem volt helyes a gondolkodásmódjuk (több eleme) és valószínűleg az országok gazdasági helyzetének értékelésére használt mutatószámok sem a legjobbak és leghatékonyabbak, valamint hogy a hitelminősítők tevékenysége is sok esetben manipulatív. Mégsem állhatunk éppen mi egy efféle változtatási folyamat élére, mert ehhez sem elég erőnk, sem elég tudásunk, sem elég hitelünk (konkrét és átvitt értelemben) nincsen, ráadásul túl sűrű az az érdekháló, amin át kellene hatolni, át kellene vágni magunkat.

Az asztalborogatással kapcsolatos zavar(odottság) az elejétől kezdve olyannyira érezhető a kormánykörökben is, hogy hosszas gondolkozás után kizárólag egyetlen lehetséges megoldás jutott az eszembe: Orbán valamilyen spirituális jellegű súgást kapott, mely szerint cselekedjék bátran, álljon ellent, mondjon nemet, mert minden rendben lesz.

Az persze nyilvánvaló és várható volt, hogy a lakájmédia azonnal hangos üdvrivalgásban tör ki és forrón üdvözli, hogy a Forradalmak Népének Forradalmi Kormánya ismét élére állt a Jónak, a Gonosz Elleni Globális (értik, ugye?) Harcnak (jó kis GEGH, mondhatom!). De hogy az eddig többnyire józannak, körültekintőnek és viszonylag kiegyensúlyozottnak ismert (tűnő) nyugati sajtó egyes orgánumai is üdvözölték a háló nélküli mutatványt, nos az már nálam is kiverte a biztosítékot.

A magyar sajtó nagy részében ugyanis éppen az az utálni való, hogy (párt)szimpátia szerint kritizál vagy éppen örül valaminek, függetlenül az adott dolog rációhoz való viszonyától. És pont azt nem vártam volna, hogy a nyugati, sokkal fejlettebb és kifinomultabb sajtó ugyanígy viselkedik, pedig de. (Abban remélem egyetértünk, hogy korántsem mindegy, hogy a szerb radikálisok vannak velünk, vagy a The Times.) Mondjuk azt kaján vigyorral figyelem, ahogy a korábban végtelenül okos és bölcs,  magukat gyakran mindentudónak gondoló és beállító közgazdászok  kétségek között vergődnek, és hiába lapozzák fel napjában ezerszer is Samuelsont (és Nordhaust), halvány lila fingjuk sincs, mi következik a világgazdaságban.

Ahogy megütközést keltett bennem két hete a hvg vonatkozó melléklete, ugyanúgy nem mondom és nem javaslom a vészmadárkodást sem. De ha pártunk és kormányunk optimista is a kérdésben, azért az óvatosság a politikában sem hátrány. Ha most beütne valamilyen nagyobb gebasz, a kormánynak jóval nehezebb lenne bizalmat nyernie és pénzt kapnia, és nem biztos, hogy nem lenne késő revideálni Orbán mai álláspontját.

Ezért is kívánok nekik és ezáltal magunknak is minden jót, mert egy újabb nagyobb válsághullám könnyen lemosná a NENYI-t a falakról. És utánuk már tényleg csak az özönvíz az, ami nagyon nem hiányzik nekünk.