Igazából egy mondatban is el tudnám intézni a dolgot, de legyen inkább egy kicsivel több.
Az elmúlt hetekben olyan túlzásokat, néha szuperlatívuszokat használnak az újságírók a devizapiaci történések leírására, amelyek méltán verik ki a biztosítékot (és nem a biztosítókat) a pénzügyekhez vagy leegyszerűsítve: az elemi matematikához valamelyest is értők, no meg nem utolsósorban a frankhitelesek körében.
A ma délutáni index-cikk címe például ez: "A frankhitelesek napja volt a mai". Majd a beharangozóban megjegyzik, hogy "Bár az euróval szemben gyengült, a frankkal szemben három hetes csúcsra erősödött a forint."
No másmost: kétségtelen tény, hogy ez az erősödés mind irányában mind mértékében szép és jó. De: a frankhitelesek többségének nem az a baja, hogy mondjuk 200-as bázisról felment tíz százalékot az árfolyam, hanem az, hogy sokan 150-160 forintos, nem kevesen pedig alig valamivel 140 forint fölötti bázisú hitelen ülnek. A legtöbben lakáshitelen, amelyek jellemzően inkább húsz, mint tízévesek.
Tehát ha mondjuk az index szerkesztőségében is inkább olyan médiamunkások és szerkesztők ülnének, akik nem kettesre érettségiztek matekból, mielőtt elvégezték volna Vujity Tvrtko kéthetes sapkafelvételi és cikkírói tanfolyamát, akkor netán azt is végig tudnák gondolni, röpke tizenhét másodperc alatt - befüvezve legyen két perc -, hogy az árfolyam-felár visszaesett ugyan - lesarkítva és felkerekítve - 40-60%-ról 33-52%-ra, de nominálértékben ez havonta - persze hitelkonstrukciója válogatja - továbbra is forinttízezrekben mérhető többletkiadást jelent több százezer embernek.
Nem hiszem, hogy tovább kellene ragoznom a szenzációhajhászásból eredő idiotizmus egészségügyi ártalmait, úgyhogy befejezésként csak annyit jegyzek meg: szeptember 12. és 15. között csaknem megtizennyolcszorozódott az egymondatban blogom látogatottsága, így tegnapra elérte a hetvenegyet. Szenzáció, mi?
