...hirdeti a Nők Lapja, a címlapon természetesen Jolán Angelika mosolyog. (képinnen)

E posztban leginkább persze csak magamnak morgok, mivel az emberiség pletykaéhsége korántsem mai keltezésű, az is igaz viszont, hogy a piaci verseny ebből a  területből (is) a lehető legrosszabbat hozta ki: ha már az is hír lehetett anno, hogy Nóci - van-e még élő ember ez országban, aki emlékszik a névre - majdnem leejtette a mobiltelefonját, akkor a baj nyilvánvalóan nem kicsi.

Én egyébként elhiszem, hogy roppant izgalmas lehet éppen Budapesten - vagy Fóton, vagy Turán - megpillantani egy ekkora sztárt, mint ahogy Budapestre költözésem után mondjuk kissé fura volt emberközelből (magyar) televíziós arcokat látni - egyszer poénból félhangosan utána is szóltam Rózsa Györgynek, hogy "jééé, itt a Vitray" -, de talán éppen ilyenkor derül ki leginkább, hogy ők is hús-vér emberek, akikben valószínűleg ez a legizgalmasabb vonás.

Az egy másik kérdés, hogy nagy formátumú emberek közelében lenni nyilvánvalóan  jó, és felemelő, de ehhez egyrészt nagy formátumú emberek kellenek - és valljuk be, Jolánunk színésznek (is?) ölég csapnivaló -, másrészt jó volna érdemben közel kerülni hozzájuk, azaz például meginni egy kávét velük és közben az élet valóban fontos dolgairól beszélgetni. Ez utóbbira azonban elég kicsi az esély, nem beszélve arról, hogy ha Mariska találkozhatna mondjuk álmai Brad Pitt-hercegével, és eltölthetne vele kettesben 15 percet, már csak a nyelvtudás hiánya miatt is elég alacsony élvezeti értéke lenne a légyottnak, már amennyiben az ájult áhitat esetleg nem kielégítő Mariska számára (nekünk, a magyarok többségének persze elég, ez is nyilvánvaló).

Azért meglepne, ha az utolsó betűig igaz lenne az a bulváripar által sokat hangoztatott tézis, mely szerint erre van igénye az istenadta népnek. Ha csak egy pillanatra is elmélyülünk (képzavar!) a kérdésben, akkor rájöhetünk, hogy a sztáro(cská)k is szén alapú humanoidok, 46 kromoszómával,  ennek megfelelően ugyanazokkal a testfunkciókkal, gondokkal és gondolatokkal, érzelmekkel, mint bármelyikünk.

Éppen ezért sem lehet meglepő, hogy Jolánunk cukkinit (vagy bármit) eszik, ha éhes, hogy boltba megy, ha valamit venni akar, arról a bulvársajtó által egyébként fantasztikus  és elképesztő tényként kezelt momentumról nem is beszélve, hogy élő és szintén humanoid gyermekét közösségben kívánja tudni, ráadásul ez az egyébként öt éves gyermek, lány létére nem átall Disney hercegnős táskát hordani.

Persze szerte a világon, de a (nép)mesékhez különösen ragaszkodó magyar nép tudatában - az erről szóló posztot ld. később - kiemelt hely jut a kiválasztottaknak, akik nyilvánvalóan ember-, ha nem természetfeletti képességekkel rendelkeznek, annak ellenére, hogy emberi alakot öltöttek.

Pedig ha megnézzük, a kelebvilág nagyobbik része mell-, punci- vagy éppen fütyimutogató senkik hada, és még azok között is ritka a kiemelkedő tehetség, akik nem egyes természetes vagy mesterséges testrészükkel kívánnak csupán ismertek lenni.

Mindeközben a szakmájukhoz igazán értő géplakatosok, irodavezetők, tanárok (bármily meglepő), orvosok (szinte hihetetlen, tudom) járnak-kelnek közöttünk, a  legkisebb figyelmet sem keltve embertársaikban, miközben ha valami igazán fontos információt akarunk megtudni a világról, és benne saját magunkról, akkor inkább ezekre az emberekre kellene figyelnünk.

Persze bennük semmi érdekes nincsen, hiszen cukkinit esznek, ha éhesek, boltba mennek, ha venni akarnak valamit, és a gyerekeik óvodába-iskolába járnak, nem egy közülük Disney hercegnős táskával, hát van ebben valami említésre méltó egyáltalán?