Még így, a negyvenhez közeledve is megdöbbenek néha, amikor az Élet egy-egy olyan példát állít az utamba, amely révén sok minden érthetővé és világossá válik, vagy  éppen  amely visszaigazolja valamely korábbi feltételezésemet.

Sohasem tagadtam, hogy minden akaratom ellenére sikerült elitista gondolkodásúvá válni az évek-évtizedek során, ami persze nem jelent semmi extrát, legegyszerűbben csak annyit tesz, hogy az ember megpróbál (és egy idő után már tudat alatt sem képes másként viselkedni) ésszerűen - józan paraszti ésszel - hozzáállni a világ dolgaihoz, axiómaként kezelve azt a valóságban korántsem egyértelmű tényt, hogy a nyolc általános sikeres elvégzése és a tizennyolcadik életév betöltése nagyjából-egészéből elégséges (kell legyen) az ember életében jelentkező és előtte álló feladatok mérlegelés utáni racionális, optimumot közelítő megoldásához, vagy röviden: a normális emberi élethez.

Gondolom, nem állítok senki számára meglepőt, ha azt írom: a valóságban ez korántsincs így.

Szombat este - letéve a napközben pengetett lantot - a szokásos havi bevásárlásra indultam párommal, az óbudai Intersparba. (Az üzlet neve bátran behelyettesíthető Tescóra, Auchanra, Corára, a lényeg, hogy segítsük szegény multikat, most, hogy OrbánJézus feltámasztja Lázárékat - he-he.)

Sok-sok év után mára már teljesen világossá vált számomra, miszerint nem csak gyanú, hogy mindig sikerül kiválasztanom a legrosszabb - egyszerűbben: leglassabb - sort, hanem egy nagyszerűnek korántsem mondható tény, mellyel a Világegyetem próbál üzenni nekem: tanuld a türelmet. Így tehát lassan hozzászokom a legkülönbözőbb extrákhoz, de ami aznap este történt, annak sikerült kiakasztania.

Állunk tehát a kasszánál, előttünk hárman, mendegél a mandarin, nem túl gyorsan, csak annyira, hogy mondanám, de nem merem. Közvetlenül előttünk egy hatvan körüli hölgy, bonbont vett és italokat, meg még pár apróságot. Ahogy a pénztáros kislány sorban húzta le a termékeket, a hölgy pakolta be azokat a szatyrába. Utoljára maradtak az italok és a bonbon, egyelőre még kint a pénztárpulton.

A fizetésre került a sor, a nő étkezési utalványt vett elő. Ez a Természet egyik régi trükkje, már arcizmom sem rándul, ha ilyen történik előttem a sorban (és előttem azért elég gyakran történik). Igen ám, de az utalványok összege nem fedezte a vásárolni kívánt termékek árát, és a nő nem rendelkezett készpénzzel sem, hogy ki tudja fizetni az árut.

Értik? Eljött úgy vásárolni, hogy nem volt nála elég pénz (fizetőeszköz)! Vagy megfordítva: nem tudta felmérni, mekkora összegben vásárolhat! Pedig ez elemi matematika, ha nem is az általános iskola első, de legfeljebb a második osztályából. Természetes számok összeadása, maximum tíz-, na jó, mondjuk azt, húszezerig. Nem megy, bazmeg. Nem, nem és nem.

Ilyenkor szoktam megkérdezni: az hogy lehet, hogy ezek az emberek nem haltak még éhen? Lakniuk kell valahol, gyerekeket csináltak-csinálnak, dolgozni jártak-járnak, enni sem árt - mindezt úgy, hogy nem tudnak összeadni általános iskolai szinten.

És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy 30 évvel ezelőtt évekig el lehetett menni a boltba ugyanazzal az összeggel, ugyanazért a termékért! Tudom: az én emlékeimben ez tizenkét forint, egy liter tej és egy kiló kenyér ára. De ha nem megy fejben, akkor van mini-zsebszámológép. Ha nem világos, mi mennyibe kerül, vannak árleolvasók, sőt: ott van a személyzet.

Az sem érv számomra, hogy az embereknek nincs pénzük. Nekem sincs sok, sőt, nem is túl régen volt idő, amikor tíz deka párizsit nem tudtam venni magamnak, és az éhező páromnak. A lényeg azonban nem ebben rejlik.

A lényeg, hogy ez az eset sok mindenre rávilágít. Mert mindezek után csodálkozhatunk a devizahitelesek baján? A túlzott hitelfelvételen? A plazmatévén, a kocsin, amit a szomszédok szeme láttára kell visszaadni a banknak-hitelintézetnek vagy a behajtónak? Csodálkozunk, hogy a miniszterelnökünk bátran a szemünkbe hazudja, hogy a 4 több, mint az 5, miközben boldog tömegek bólogatnak és skandálják a nevét? És úgy egyáltalán: ezen a debil ufók lakta 93 ezer négyzetkilométeren csodálkozhatunk még bármin?

Persze van slusszpoén, nem is egy, hanem rögtön kettő.

Mivel a pénztárosnő kipakoltatta az addig szatyorba rakott árut, és telefonálnia kellett, hogy jöjjön egy supervisor, aki javítja az összeget, a párom nemes egyszerűséggel elkezdte visszapakolni a már szalagra helyezett termékeket a kocsiba, hogy keressünk egy másik kasszát. Mire a korosabb nő kicsit elszégyellte magát, és mondta is a pénztárosnak, hogy most miatta kell pakolnunk és átmennünk máshova.

Erre a pénztáros kislány azt mondja: - Ne is foglalkozzon vele, mindog vannak ilyenek.

"Ilyenek" mi, kisköcsög? Tudod, nem az a baj, hogy nem értem rá, hiszen időm mint a tenger - ha cseppköveknek van négy-ötszázezer évük arra, hogy megnőjenek, én is várhattam volna tíz percet. A helyzet viszont az, hogy mások hülyesége miatt ne rabolják az én időmet!

És te, ott a pénztárban ne a számolni nem tudó nénikét védd, hanem védjél engem és védjed magad: egy olyan boltba ugyanis szívesebben megy a vásárló, ahol gyorsan és flottul megy az ügyintézés!

Azért minden tanácsom ellenére a párom bepróbálkozott a tök üres gyorskasszánál, ahol a pénztáros persze azt mondta, hogy nem mehetünk oda, és nem ő hozza a szabályokat, akkor sem, ha a másik pénztárnál beszívtunk.

Slusszpoén kettő: beálltunk egy másik sorba, ahol előttünk egy lány melegétkezési utalvánnyal akart fizetni, és amikor a kasszírnő közölte vele, hogy nem lehet, akkor rögtön azt mondta: sajnos nincs nála annyi készpénz. És természetesen még mi voltunk a köcsögök, hogy megkérdeztük: visszapakoljunk a kocsiba vagy valahogy le tudják gyorsan rendezni a dolgot. (Le tudták: ha nehezen is, de a csaj összakapart a szükséges összeget.)

* * *

"...lófasz fog itt folyni, nem acél."