Valamelyik jót akaró, ráérő és nem utolsósorban kebelében túlfűtött honfiúi érzelmeket hordozó ismerősömtől kaptam azt a PowerPoint prezentációt, amely a magyarok nagyságáról értekezik, nem utolsósorban arról, hogy "a magyar mesevilág páratlan az egész világon".
Nem veszem a bátorságot, hogy megítéljem, az állítás milyen viszonyban van a valósággal - nem is erről akarok írni -, mindenesetre az a kijelentés, hogy más népek meséiben nincsen tündér vagy sárkány, önmagában teszi kérdésessé az ömlengést.
Egy valami viszont elvitathatatlan: valóban nagyon gazdag a népmesei kincsünk, ráadásul - és igazából erről akarok írni - ez a csodálatos, ám mégis terhes örökség rá is nyomja a bélyegét a népünkre.
A népmesei gondolkodásmódnak leginkább négy fő megnyilvánulási területe van:
1) Nagyszerűségünk, másoknál különb mivoltunk.
Szándékosan csak említés szintjén térek ki arra, hogy egy nagyeszű sündisznócska szerint mi magyarok a Szíriuszról érkeztünk, és kilencszer csavarodott DNS-ünk van.
Sokkal lényegesebb az a nagy számú előadás, publikáció, prezentáció és kör-e-mail, amelyben okostojások azt próbálják bizonyítani, hogy a magyarság különb bármely más népnél, nemzetnél. A meséink nagy részében is van mindig egy hős, aki a látszat - vagy ne mondjam, pl. a vagyoni helyzete - ellenére, erősebb, okosabb, ügyesebb, ravaszabb mindenki másnál.
Hogy mi különbek lennénk bárkinél - vagy bármely nép különb lenne bármely másiknál -, ez először is fostalicska, nem pedig tény.
Másrészt, hol vannak ennek bizonyítékai? Nem az esetlegesen tudományosan előrángatható vagy összetákolható (kvázi) bizonyítékokra gondolok, sokkal inkább arra, hogy a való életben hol láthatjuk ennek a nagyszerű különbözőségünknek a megnyilvánulásait? Megmondjam? Sehol.
Persze tudom: az ok Trianon. Meg a negyvenakárhány év kommunizmus (szocializmus). Meg Gyurcsány ellopta. És így tovább. Mindegy, csak ne mi legyünk a hibásak. S ha már itt tartunk, érdekes egyébként: negatív különbözőségünkre, például az állandó hárításra, mások okolására, az irigységre, a széthúzásra millió és egy példát tudnék mondani - gyakran mondok is.
De az állítólagos nagyszerűségünk csak szóban létezik. Azt már valóban csak halkan jegyzem meg, hogy ha valaha lett is volna ilyen, az semmiféle felmentést vagy előnyt nem jelenthetne a ma szájhőseinek, léhűtőinek. Mert a nagyszerűségét mindenkinek magának, egyenként kell bizonyítania.
2) Egy erős, iránymutató vezető iránti igényünk
Népmeséink többségében a már említett főhős segít minden elesetten, akik aztán viszontsegítik őt, így lesz ő parancsolója, de jó vezetője halak, madarak vagy éppen óriások seregeinek. Ez a főhős sokszor persze önmagában is rendkívüli képességekkel rendelkezik, a királylány keze és a fele királyság elnyerését követően ezért is lehet holtáiglan bölcs vezetője népének.
A népvezetői irányvonal persze történelmi regéinkben, mondáinkban hagyományainkban is megjelenik. Az államalapító Szent István, az országépítő IV. Béla, az igazságos Mátyás, de Kossuth, Széchenyi és most újfent Horthy is olyan idealizált szereplőként, országvezetőként élnek a köztudatban, amilyenek sohasem voltak.
Mégis, ez az idealizmus a mai napig tovább él bennünk, miközben abszolút alkalmatlan, kontraszelektált politikusokat választunk arra, hogy vezessék az országot (települést) és megoldják azok és a mi problémáinkat.
3) Az aranykor utáni vágy - a Gonosz legyőzése
Az erős, "szent" vezető utáni vágy persze nem önmagáért való. Lényege, hogy csak egy Felkent Vezér vezetheti a népet az új Aranykorba, ahol boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Persze az, hogy ilyen aranykor soha nem volt, és várhatóan soha nem is lesz, cseppet sem zavarja a többséget. A pszichológai tudománya bizonyára ismeri azt a jelenséget, amikor a páciens szándékosan egy elérhetetlen célt tűz maga elé, és azt fetisizálja (ld. a Nagy-Magyarország-fétist napjainkban), hiszen egy ilyen idealizált kép, állapot a maga elérhetetlenségével biztosítja azt, hogy ne kelljen érte semmit tenni, csak vágyakozni utána.
Az aranykornak egyébként vannak albetétei is, egy-egy kiemelt és szükséges változtatás, módosítás, amellyel egyből, egy csapásra lesz jobb a helyzetünk. Jelenleg ilyen pl. az alkotmányozás, a várakozás az Új, Igaz Magyar Alkotmányra, melyről sokan úgy hiszik, ez alapjaiban fogja megrengetni majd az országot (a világot).
És még egy fontos, ehhez kapcsolódó aspektus: az aranykor eléréséhez nekünk, a Jók maroknyi, hős csapatának le kell győznünk a Gonosz hatalmas seregeit. Ahogy a főhős ellen összefog a fél világ, de ő mégis megtalálja szövetségeseit, legyőzi a Rosszat, és diadalra segíti a Jót, ugyanúgy nekünk is mindig már csak az utolsó akadályt kell legyőznünk (most éppen a kommunistákat) és onnantól havaj, dídzsé, napfény, örök élet, ingyen sör.
4) Összefogás
Amint azt már a 2) és 3) pontban is említettem, a népmesék többségének egyik fontos tétele a gyengék összefogása, mely által erősekké válnak, és alkalmassá arra, hogy legyőzzék az Ellenséget és jóvá varázsolják a világot.
Miközben minden magyar tudja, hogy ketten három felé húzunk, mégis él egy fikció az egységünkkel, egységességünkkel kapsolatban. A határon inneni tudat pl. egységes egészként tekint a határon túliak millióira, mintha azok a millió egyenként mind ugyanazt akrnák.
És miközben a Lajtán túl (he-he) az emberek képesek nem is kevés és nem is mindig a legfontosabb ügyekben közös nevezőre jutni, a köz érdekében, sokszor a személyes érdekük ellenében összefogni és lemondani rövid távú, vélt előnyeikről, nálunk ez minden vágyakozás ellenére sokáig (örökkön?) csak álom marad.
Nem utolsósorban azért, mert az egységért tenni is kell, nem csak ábrándozni róla.
Ha az előzőekben leírtakat végiggondoljuk, egy csapásra érthetővé válik az az egyébként végtelenül debilnek vagy inkább infantilisnak mondható szemléletmód, amellyel honfitársaink tekintélyes része viszonyul a világhoz.
Bátran kijelenthetjük, hogy népünk nagy része egy mesevilágban él, ami kétségkívül lehet szép, szívet melengető és lelket emelő, ám mivel köszönő viszonyban sincs a valósággal, hosszabb távon mindenképpen súlyos kijózanodást vetít előre.
A már említett példák - mint a Nagy-Magyarország-nosztalgia, az Alkotmány iránti vágy vagy a kommunizmus/kommunista-ellenesség - mellett érthetővé válik a hitegetés, a szépet mondás kritika nélküli befogadása, egy szellemileg nem teljesen összeszedetten működő, de a szép új világ, az aranykor eljöveteléről bülbül szóval szónokoló, választott politikus Népvezérként kezelése, és nem utolsósorban az, hogy minden, az Arany Irányvonal ellen kétségeket megfogalmazó személy a Gonosz szolgálja, akinek egyetlen feladata, hogy a Szent Cél elérését megakadályozza.
A realitásban élő csodabogárként mit lehet ehhez hozzátenni? Nem sokat. Talán csak annak a reményemnek tudok hangot adni, hogy egyszer, valamikor, lesz egy kisfiú, nem hős, csak egyszerűen az utca gyermeke, akire mégis odafigyel a többség, amikor elkiáltja magát, hogy: "De hisz a király meztelen! A királyon nincs is ruha!".
Nem biztos, hogy én megérem...