Olvasom a Pálffy Istvánnal készült interjút a hvg-ben, mint ahogy korábban ugyanott elolvastam a Hoffmann Rózsával készültet is, egy más helyütt egy Schmitt Pállal készült gyöngyszemet, és azon gondolkozom, hogy amikor egy-egy ilyen csinovnyik seggnyaló karrierpolitikus nagy formátumú ember a keresztény neveltetésére, keresztény gyökereire vagy hitére hivatkozik, akkor a jóisten miért nem rogyasztja rájuk az eget? (képinnen)

Nem beszélve arról, hogy azt szinte kivétel nélkül elismerik, hogy a hitük nem volt mindig ily erős, és voltak idők, amikor eltávolodtak az egyháztól (értsd: templomot akkor láttak, amikor a szakszervezeti kiránduláson betévedtek egybe, igaz, félrészegen azt is végigröhögték, jókat mulatva Jézus alulöltözöttségén a kereszten).

* * *

Apai nagyapám lelkész-tanító volt egy dunántúli faluban. Amikor jöttek a komik, és egyre romlott a helyzet, 1950-ben vagy 51-ben megkapta az iránymutatást arra vonatkozóan, hogy egy elhunyt személyt nem temethet el. Mivel egész életét egy személynek, Istennek rendelte alá, ezért megtartotta a temetési szertartást. Ennek következtében a párt és saját egyháza közös erővel távolították el beosztásából. Így lett aztán lelkészből könyvelő, de sem a kommunistákra, sem a saját egyházára soha egy rossz szót sem szólt. Pontosabban voltak ügyek, ahol pl. presbiterként vagy gondnokként egy-egy elhibázottnak tartott lépést, döntést kritizált, de nem holmi kicsinyes bosszúból, hanem a jobbítás szándékával. Ritkán szólt egyébként, de akkor nagyot ütött, amit mondott.

Anyámat a hatvanas évek első felében raportra hívta az akkori főnöke, mert megtudta, hogy anyám nem átallott részt venni a saját bátyja templomi esküvőjén.

A nyolcvanas évek közepén egy irodalom órán szóba került, hogy az osztályból ki jár hittanra - nem voltunk sokan. A szünetben a tanárnő megrökönyödve kérdezte tőlem: te tényleg hittanra jársz? Akkor még nem volt divat...

* * *

Tisztában vagyok vele, hogy a családi legendárium, egy ember élményei sem nem perdöntők, sem nem szolgáltathatnak alapot a történelem vagy mások megítélésére.

Mégis érintett vagyok a témában, mert a rendszerváltáskor a templomunk padjában ültem  végig - mivel gyerekkorom óta ugyanabban a padban ült az egész  család -, ahogy volt párttagok, az elmúló rendszer harcos védelmezői besunnyogtak a templom ajtaján, és tanulták például a liturgiát - mikor kell felállni, leülni, énekelni, imádkozni  -, tanulták az énekeket, az imákat és hallgatták Isten Igéjét, azét az Istenét, akit korábban nem kényszerből, hanem önként vállalt túlbuzgóságból, magánérdekből kinevettek, utáltak, sokszor másokkal versenyezve.

És bár azóta tulajdonképpen szakítottam az egyházammal, és eltávolodtam tanult hitemtől, a mai napig felbosszant, ha valaki versenyt csinál a hitből, ha dicsekszik azzal.

"Aki dicsekszik, Istennel dicsekedjék" - tanultam nagyapámtól. És nem értem, mire szolgál vagy egyáltalán mit jelent, ha valaki a hitére vagy rosszabb esetben a templomba járására hivatkozik (ha azzal hivalkodik) büszkén.

Egy barátom mesélte, hogy a tanácsi az önkormányzati választások előtt a vele egy faluban élő közös haverunk agitálta, hogy szavazzon az általa megnevezett polgármester-jelöltre, mert amaz hívő, rendes katolikus ember.

Nos, magát az illetőt nem ismerem, de nem ismerek egyébként sem rendes katolikus embereket. Mint ahogy nem ismerek rendes református vagy zsidó vagy buddhista vagy  muzulmán vagy Krisna-tudatú embereket sem. Nem ismerek rendes magyar embereket. Rendes angol, francia, belga, indiai vagy svéd embereket sem ismerek.

Számtalan rendes embert ismerek, akik mellesleg katolikusok, reformátusok, zsidók, buddhisták, muzulmánok, Krisna-tudatúak, magyarok vagy angolok, franciák vagy belgák, indiaiak vagy svédek. Sokfélék. De mindenekelőtt és mindenek felett emberek. Egyszerűbben: visszautalva némileg a mai posztomra, nem lehetsz rendes magyar, ha nem vagy rendes ember.

Végezetül pedig mindazon keresztény (keresztyén) testvéremnek, akik a hitükkel verik a mellüket, felebaráti szeretettel ajánlom figyelmükbe Lukács Evangéliuma 18. részének a kilencediktől a tizennegyedikig terjedő verseit, hátha leesik a tantusz:

9. Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá:

10. Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő.

11. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is.

12. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek.

13. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!

14. Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik. 

Ezek az Evangélium igéi. Az Úr legyen veletek. És a te lelkeddel.