Konferenciára hívta a pedagógustársadalmat a nemzeti összetartozásnapi iskolai emléknap koncepciójának kidolgozásával megbízott Apáczai Közalapítvány. A kibontakozó tervek szerint az emléknap a statikus, unalmas iskolai ünnepnapok hagyománya helyett újat teremtene, a boldog összeborulás ünnepe lehetne. Hogyan lehet megfogni a pátoszra nem fogékony fiatalokat? (via)
kép: iwiw
H mint Ungarn
Nyilván nem két évtizedes problémáról van szó, amikor a magyarság önmeghatározásának nehézségeiről vagy hazánk országarculatának (-imázsának) kialakításáról beszélünk. Mindenesetre az elmúlt húsz évben örökös téma volt ez a kérdéskör, hol lanyhább, hol erőteljesebb intenzitással, hol tényleges, hol pedig csak fedősztoriként.
Az persze elgondolkodtató és valahol szomorú is, hogy egy ilyen nagy múltú nemzet identitásproblémákkal küzd, még akkor is, ha a Kárpát-medencében eddig eltöltött több mint ezeregyszáz év nagy részét idegen uralkodó vagy más ország befolyása alatt éltük le, nem beszélve ceterum censeo Trianonról.
Az első kérdés nyilván az, hogy kell-e egyáltalán valamilyen egységes országarculat? Az én válaszom az, hogy mindenképpen. Leginkább azért, mert bármilyen furcsa, még Európában sem világos sokaknak, hol is fekszik Magyarország, nem tudják, hogy már régen nem alkotunk államszövetséget Ausztriával, és még azok közül sincsenek meg sokaknak a legalapvetőbb ismeretei az országról - mondjuk olyan széles információtartományban, ahogy nálunk tanítják (tanították) az egyes országokat földrajzból -, akik netalán jártak vagy dolgoztak is már nálunk.
Létezik persze egyrészt a nagyszerűség-tudatunk, másrészt a kivagyiságunk, és ezek eredőjeként, a mindenki más hülye, mi vagyunk a királyok, vagy az akinek nem tetszik, menjen a francba, amíg szépen mondjuk mentalitás. De millió és egy oka van annak, hogy nem zárkózhatunk be, nem játszhatjuk a Dölyfös Elit Nemzet szerepét, pontosabban nem célszerű így viselkednünk, mert a nyitottságból csak profitálhatunk.
Nem utolsósorban, mert ha valóban olyan nagyszerűek vagyunk, azt jó lenne másnak is tudni, nem?
Az persze tény, hogy miközben a "Van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér?" kérdésekre adható egyedüli válasz a "mi az hogy? nagyon is!", mindaközben turisztikai értelemben hendikeppel indulunk: tengerünk nincs, a nyári időjárásunk hektikus, a szolgáltatók idegenforgalmi felkészültsége pedig bőven hagy kívánnivalót maga után.
Ettől függetlenül az imidzstematikának van alapanyaga bőven: például feltalálóink és világszerte használt találmányaik; gasztronómiánk, ami igazán csak egy csöpp tuningra szorul vagy éppen természeti értékeink és azok vadregényessége, amelyek promócióját ugyan valóban XXI. századivá tenni, de ez a mi fantáziánkkal nem kellene, hogy problémát okozzon. Esetleg ezek valamilyen kombinációja. Netalán az összes együtt.
Ezzel szemben az e tárgyban felelős beosztást betöltő emberek két évtizede sem tudtak újabbat kitalálni, mint a csikós-gulyás-puszta-gyógyvíz ezerszer lerágott csontja. csaknem tíz éve közel kerültem a témához, és azt kellett látnom, hogy a turisztikai (országimázs) gondolkodásnak még mindig azok a vezéregyéniségei, akik azok voltak már a legvidámabb barakk idején is. Addigra pedig leginkább már csak pozícióikat védték, miközben a világ, az utazni vágyók szokásai hatalmasat változtak. (A kedvencem: fontos volt például, hogy a kereshető turisztikai adatbázisban a lovas helyeknél szerepeljen opcióként a herélt gidrán. Nyilván kurva fontos, csak Európában milliók guglizhatnak rá...)
És ha többnyire csak olyan termékeink (ténylegesen és átvitt értelemben is) vannak, amelyekkel mások is rendelkeznek és szolgálhatnak, ne adj' isten, jobb minőségben és/vagy nagyobb volumenben - pl. a mai napig nem értem, hogy Magyaroszágon miért kell chardonnayt termelni -, akkor meg kellene keresni azokat a szolgáltatásokat, amelyekkel, kis kretivitással és akár némi önirónia árán is, de felhívhatjuk magunkra a figyelmet.
Azonkívül nem ártana egy jellegzetes és egyedi országlogó sem! Volt már tervben a napraforgó, volt már tervben a puli - én egy időben a gémeskút mellett kannás borról hamis számlát adó volt párttitkárt preferáltam -, de mindegyik próbálkozás elcsúszott a fanyalgáson, a határozatlanságon, a fantáziátlanságon.
Sok egyéb más mellett a felsoroltak miatt is javasoltam és javaslom országlogónak az 56-os lyukas zászlót.
Felszedni és eldobni a kutyaszart!
Ha kifelé talán könnyebb is (lesz) megtalálni az arcunkat, egymás között jóval nehezebb lesz konszenzusra jutni olyan alapvető kérdésekben, amelyek - bármily furcsa is - nem kötődnek politikai irányzatokhoz, ellenben alapjaiban határozzák meg egy nép együttélésének minőségét. Azaz a továbblépés, a XX. század fogságából történő kitörés érdekében legelőször is azt kellene megtalálni, ami összeköt bennünket, nem azt, ami elválaszt. Tudom, hogy csábító és kecsegtető a Gonosz elleni harc, lehet magunkat ámítva szuggerálni, hogy már csak egy kicsit kell kibírni, amíg örökre eltűnik az ellenség (most épppen a kommunisták...meg a zsidók, meg a cigányok, szóval a szokásos), és utána minden, de minden nemcsak jobb, hanem tökéletes és boldogságos is lesz, de inkább dobjuk el ezt és mindenfajta önámítást!
Nincs egyedül üdvözítő gondolkodásmód ugyanis, nincs mit tennünk, egymás mellett, minél boldogabban, minél elégedettebben és nem utolsósorban mint közösség, minél hatékonyabban kellene leélnünk azt a nem is túl hosszú emberöltőt, ami adatik nekünk. Például rá kell jönnünk, hogy a másik ember politikai orientációjához semmi közünk: az ember mint ember nem arról ismerszik meg, hogy keresztény-konzervatív, hogy népnemzeti, hogy balliberális, netalán valóban kommunista, hanem hogy felszedi-e a kutyája után a szart, elénk tolakszik-e a kanyarodósávból és bírja-e tartani a lépcsőházi ajtót még három másodpercig, ahelyett, hogy az orrunk előtt baszná be. A különbségtétel kizárólag politikai célból lett feltupírozva az elmúlt években, annak érdekében, hogy egymással legyünk elfoglalva, ne azzal, ami körülöttünk zajlik. Sajnos fogékonyak voltunk rá. Sajnos sokan még ma is fogékonyak rá
Márpedig fel kell adnunk ezt a szemléletet! A történelmünkkel kapcsolatban pedig el kell végezni a gyászmunkát, magunk mögött kell hagyni a múltat, el kell engedni mindazt a rosszat, ami régen pokollá tette, most pedig még mindig megkeseríti az életünket, a gondolkodásunkat!
Bús magyarok
Éppen ezért nem tartom jó kezdeményezésnek, jó ünnepi alkalomnak az Összetartozás napját!
Nevezheti ugyanis bárhogyan az alkalmat a Fidesz, az bizony nem más, mint Trianon-emléknap, és mint ilyen, a magyar néplélek számára abszolút alkalmatlan az összefogás, bármilyen egység pozitív kontextusban való megjelenítésére.
Túl azon, hogy vajon mi modernet lehet kihozni egy múlt század elején történt, ennyire negatív eseményből? Ki lehet-e kerülni mások utálatának említését, felszítását egy igazságtalan, bár nem minden alap nélküli döntés kapcsán? És ha nem, márpedig nem, akkor hogyan lehetne ezt a negatív hátteret pozitívvá tenni?
Elmondom: sehogy!
Ez az "ünnep", a kezdeményezők akarata ellenére, mintegy önbeteljesítő módon fog külsőségeiben belesimulni az unalmas iskolai ünnepek sorába, ám nem csak azzal a különbséggel, hogy most majd nem Adyt vagy József Attiát, hanem Wass Albertet szavalnak a kijelölt versmondó lányok (és fiúk), hanem azzal is, hogy a megbékélés, az összefogás helyett éppen hogy további indulatokat fog gerjeszteni és történelmi téveszmék továbbélését fogja segíteni.
Van egyébként egy édes kis paradoxon az egész kezdeményezés szellemiségében - ez tetten érhető ott is, amikor a megbízott okostojások a mai fiatalok pátoszhoz való viszonyáról vitatkoznak.
Mi annak idején az általános felső tagozatában - nyolcvanas évek első fele - szinte vérre menő csatákat vívtunk irodalom órán, hogy ki tudja hatásosabban elmondani a Himnuszt, a Szózatot vagy A walesi bárdokat. Szintén mi, részt vettünk szereplőként az iskolai ünnepségeken is, elszavaltunk egy-két borzalmas verset április 4-én és november 7-én, korántsem olyan odaadással.
Biztos vagyok benne, hogy a ma fiataljai ugyanúgy nem érzéketlenek a pátoszra vagy bármilyen, akár eltúlzott érzelemre sem, ha az a lelkükhöz szól, és nem holmi Hoffmann Rózsa-félék múlt századi édelgésének eszköze.
Mert azt már régóta illene tudnia a hatalomba most érkezetteknek is, de ha eddig nem volt világos, akkor legalább a jövőre nézvést tartsák észben, hogy - és ezt minden pátosz nélkül írom - a forradalmi lelkületű (hopp, újabb imágóelem!) magyar nép nem szereti, sőt: nem is tűri sokáig a kényszert!