Azt mondja a főnököm ebéd közben, mintegy foghegyről odavetve a nyugdíjtéma kapcsán, hogy reméli, nem csinálok, mivel nem is kell csinálnom semmit, automatikusan visszakerülök az állami nyugdíjrendszerbe. Mondom neki, hogy maradok magánpénztári tag, mire jól lebarmol, hogy nem lehetek ilyen hülye, magam ellensége, hogy elveszítsem a nyugdíjjogosultságomat. (képinnen)
Mondom ma reggel a páromnak az autóban, hogy én bizony maradok a magánpénztárban, mire jól lebarmol, hogy ha tönkre akarom tenni az életemet, sőt mi több, az életünket, akkor jó úton járok, ugyanis listák fognak készülni a maradókról, és úgy megszívatják őket, minket, hogy arról koldulunk.
Hallgattam mind a két embert és elméláztam azon, hogy belénk, az elmúlt rendszerben született és felnőtt generációk tagjaiba milyen mélyen beivódott a korlátlan hatalomtól való tartás, de egyben ennek a hatalomnak az ismerete is. És bár tudtam, hogy józanul tekintve az eseményeket, racionálisan gondolkodva a világ dolgairól, mindkettejüknek igaza van, nem adhattam mást, csak mi lényegem, és visszakérdeztem:
- Mi lenne az az első intézkedés, amire ti is azt mondanátok, hogy elég?
Ha majd a bankban elhelyezett pénzeteket einstandolják, mert már csak éppen annyi hiányzik a Nemzeti Együttműködés Rendszerének felépítéséhez? Vagy a házatokat, lakásotokat rekvirálják, mert megtetszett egy pártfunkcionáriusnak? Vagy az autótokat, mert nép-, oppardon, nemzetgazdasági érdek, hogy valamelyik államtitkár frissdiplomás lánykája pont azzal a verdával járjon? Vagy még ekkor is azt mondanátok, hogy bár nem jól van ez így, nem csinálunk semmit, nehogy bajunk essen?
És ha majd durvul a helyzet, mert mégsem sikerül Kánaánt építeni a lopott pénzből, és elindul a népellenség-keresés, és boldog-boldogtalant vegzálnak majd, még ha nem is fekete autóval viszik el őket az éjszaka közepén, akkor is húzzuk meg magunkat szó nélkül, hátha nem kerül ránk a sor?
Nem kedvelem különösebben (ki nem állhatom) a drámai hangú kinyilatkoztatásokat, de vajon nem úgy kezdődött-e minden legújabb kori szörnyűség, hogy aki tehette volna, nem szólt az első intő jel láttán, mert a pillanatnyi érdeke vagy naivitása miatt inkább csöndben maradt? Vajon ha elfogadjuk a kezdeti, bepróbálkozós, kicsinek tűnő jogkorlátozást, mint ahogyan a zsidók elfogadták a numerus clausust, nem az lesz-e a vége a történetnek minden esetben, hogy még a marhavagonban, még a gázkamrában is azzal biztatjuk magunkat, hogy ez úgysem történhet meg velünk?
Vajon miért nem volt elég egy emberöltő alatt két szörnyűség, amikor bárkire sor kerülhetett, hogy megtanuljunk kiállni magunkért, a sorsunkért? Persze tudom: a család, a gyerek, a megélhetés, összességében az életünk miatt. De vajon nem éppen a saját életünkért kell-e maximálisan kiállnunk és megtennünk mindent?
Nem orbánozni - ahogy én is szoktam - és gyurcsányozni - ahogy mindenki más szokott - kell. Nem a kormány ellen kell agitálni, csak normális felfogással kell élni: most csöndben a magánpénztárban maradni, szó nélkül ellenzéki (nem kormánypárti) sajtótermékeket venni, ha nem is olvasásra, csak krumplipucoláshoz, de akkor is azért, hogy ne maradjunk ellenvélemény nélkül, és így tovább, az a lényeg, hogy sok módja van a csendes ellenállásnak.
Egyébként azt is mondta a párom - igaz, még valamikor a nyár elején -, hogy reméli, abbahagyom a blogolást, amit egyébként sosem követ, azt sem tudja, hol és miket írok. Azt mondtam, megfontolom a dolgot.
Megfontoltam, és bár a lehető legönzőbb döntést hoztam, nem tehetek mást. Maradok.