Vidéki turnénk közepette, karácsony első napjának délelőttjén párom kiadta az ukázt - ténylegesen: kifejtette azon szándékát -, hogy este már a saját ágyunkban szeretne aludni, úgyhogy délután, gyorsan letudva a rokonlátogatás utolsó körét, vegyük az irányt Pest felé.
Közben persze már feltámadt a szél, jöttek az első hírek a hóesésről, hófúvásról, aztán mire elbúcsúztunk apámtól, már a második körös hírek is befutottak arról, hogy például az M1-esen szinte csak lépésben lehet haladni.
Mivel a hölgyek általában egyszerre szeretnének mindent, nem ágálltam, inkább felkészültem a téli vezetésre. Az M7-esen Fehérvár után nem sokkal kezdődött a móka, havas, félig havas, tiszta szakaszok váltakoztak szinte 5-10 méterenként, közben viharos erejű szél fújt, nem is mentem többel 70-80-nál, mivel szívem választottja kérte, hogy menjek lassan, mert egy kicsit fél.
Többnyire a középső sávban haladtam, egyrészt, mert még így is gyorsabb voltam a többségnél - most nem térek ki a megannyi svéd anyától és eszkimó apától származó Mika Häkkinenre, akinek nyilván négykerék meghajtású a Suzukija/Renault Meganja/stb., és a magabiztosak hülyeségével vagy a hülyék magabiztosságával robogtak el mellettem 130-cal vagy még többel -, másrészt meg abban volt leginkább szétcsapatva a hó.
Egy piros Opel Corsával tartottam a tempót kábé, bár rövid szüneteket leszámítva valamivel gyorsabb volt nálam, így egy idő után ki is mentem mögé a külső sávba, és rutinomnak köszönhetően illetve valami isteni sugallatra le is maradtam tőle kellő távolságra. Ez volt a szerencsém, ugyanis egyszercsak elkezdett táncolni a kocsi hátulja, a sofőr pedig nem tudta megfogni, és orral nekiperdült a szalagkorlátnak.
Jó úttörőhöz méltóan lehúzódtunk elé a leállósávba, és odamentünk, hogy tudunk-e segíteni. A sofőr egy hölgy volt - az egyéves kisgyerekével és férjével utazott -, tanácsomra a rendőrséget hívta, ahol készségesen elmondták neki, hogy ebből feljelentés lesz és huszonötezres bírság, majd mire mondta a nő, hogy ez most a legkevésbé sem izgatja, főleg egy egyéves gyerekkel a háta mögött, mínusz öt fokban és hófúvásban, negyven kiklomáterre Budapesttől, mindez karácsony szent ünnepén, továbbkapcsolták a közutasokhoz vagy autómentőkhöz, nem tudom, a lényeg, hogy elkezdődött az érdemi ügyintézés.
Közben persze felmerült a vontatás ötlete - mondtam, nem vállalom -, illetve felajánlottuk, hogy a család egy részét szívesen hazafuvarozzuk. Végül abban állapodtunk meg, hogy mindenki visszaül a jó meleg autójába, a hölgy utánajár a lehetséges ügyintézésnek, és annak függyvényében jutunk vagy nem jutunk szerephez.
És itt jön a csingilingezős, szeretettől kibuggyanó, angyalszárnysuhogásos vonulata a sztorinak. Az alatt a kb. negyed óra alatt, amíg várakoztunk, hárman is megálltak - ketten a Corsánál, egy pedig nálunk -, és kérdezték, tudnak-e és ha igen, miben tudnak segíteni nekünk. Mint ha nem is Magyarországon lettünk volna!
Végül aztán nem lett szükség a szolgálatainkra, elindultunk, és remélem, rendben hazaérkezett a corsás család is. Ezúton is köszönet mindenkinek, aki a téli viharban felajánlotta a segítségét!