Mindennapi győzelmünket add meg nékünk ma!

Prológus: hat vagy hét éve is már, hogy az eset történt. Metróval mentem munkába, a reggeli tolongásban egyszer csak lábamra lépett egy hölgy. Mivel gondolataim egészen máshol jártak, csak annyit észleltem, hogy valaki valakinek a lábára taposott, automatikusan elnézést kértem. A nő lepődött meg jobban.

1) A karácsonyi időszakban (2009-ben - idelle) két vitám is volt szomszédokkal a békés és leginkább csöndes egymás mellett élésről. Az egyik konfliktus a 75 éves, fölöttünk lakó szomszéd nénivel történt, akihez másfél éve négy év bátorsággyűjtés után mentem fel, és kértem meg roppant udvariasan, szinte meghunyászkodva, ne húzkodja kora reggel a bútorokat a konyhában, és ne csattogjon a klumpájával, ha teheti. Most újfent hasonlót kértem, aminek veszekedés lett a vége, és az, hogy megtudhattam: amit mi hallunk, az nincs, és ha intelligens lennék, nem mentem volna fel hozzá ilyen problémával. (képinnen)

A másik eset anyósoméknál történt karácsonykor, ott is a felső szomszéddal volt baj, aki úgy gondolta, rendjén van, ha éjjel kettőkor még bulizik a haverjaival. Tőle azt tudhattam meg, hogy míg a lakók 95%-a nyugdíjas, és akkor pihen, amikor akar, ő és barátai keményen melóznak, és csupán 3-4-szer buliznak évente, de fognak is, mert megérdemlik.

2) Néhány hete egy szép vasárnap délután Budán volt dolgunk, bekanyarodtunk egy szűk utcába, ahol - bár széles és szabadon hagyott járda állt a gyalogosok rendelkezésére - valami fura, általam nem ismert oknál fogva mindenki az úttesten sétált.

Nem vagyunk egy vadulós fajta - párom vezetett -, szépen lassítottunk, és a kedves gyalogosok figyelmét felhívandó, egy rövidet duddantottunk. Az előttünk haladó fiatal fiú-lány kettősből a bal oldalon haladó lány felment a járdára, a fiú pedig elindult jobbra, a parkoló autók felé, láthatóan szándékosan lassan.

Amikor egy vonalba értünk vele, kinéztem rá, ő pedig felbőszült arccal üvöltötte be az ablakon az ilyenkor szükséges "Mi van?" harci mondatot.

3) A héten az egyik este villanyoltás után, éjjel tizenegy órakor arra riadtunk, hogy egy társaság hangoskodik az ablakunk alatt. Ráadásul rövid időn belül nem először, igaz, a korábbi csapatok befejezték tíz, negyed tizenegy felé - addig nem is foglalkoztam velük. Most is vártam néhány percet, de ezek nem mozdultak, továbbra is hangosan röhögtek, kiabáltak, jól hallhatóan remekül érezték magukat.

Nem voltam rest, kiballagtam a lépcsőházba, és leszóltam az ablakból, hogy ugyan micsoda dolog ez, ráadásul nem az első alkalommal (mindig az kapja, aki ott van, ugyebár), és legyenek szívesek abbahagyni vagy másutt bulizni.

Természetesen újabb ismeretekkel gazdagodhattam, melyek szerint először vannak itt és nem is hangoskodnak (jééé, visszatérő motívum!).

Tudom, hogy egyesek szemében ez vörös posztó lesz, de ekkor arra ragadtattam magam, hogy megfenyegettem őket: ha nem mennek el, rendőrt hívok.

Mire nyeglén annyit feleltek, hogy fölösleges, mert mire kiér a rendőr, ők már el is húznak. Ám mivel a vita befejezését követően percekig még szándékukban sem állt mozdulni, fogtam, kihívtam a rendőröket, és bár elég hamar kiért a yard, ők addigra már tényleg elhúztak.

4) Újpestre mentem autóval a Béke úton, a vasúti aluljáró után, a Shell-kútnál van egy nagy kanyar, negyvenes táblával, keresztező villamospályával, meg nem kevésszer gyalogosforgalommal. Most is állt két gyalogos az út bal oldalán, mi autósok többen is jöttünk, fékeztem hát és átengedtem őket. A külső sávban egy taxis jött, nagyot fékezett, majd amikor elindultunk, lehúzott ablak mellett szentségelt, hogy "Mér' kell minden járdán álló gyalogosnak megállni?", majd a gázra taposva elhúzott, biztos nagyon sietett valahová.

Régóta gondolkozom már azon, miért vagyunk "mi magyarok" ilyenek, miért kell pitiáner kis  hétköznapi helyzetekben is erősködni és győzni, miért nem tudjuk egy pillanatra sem figyelembe venni a másik ember érdekeit, összegezve: vajon hol romlottak el a dolgok?

Kis hazánk népének nagy része most biztosan simán rávágná, hogy abban a negyven évben. Hogy bár ez az egykor nagy és dicső nemzet és minden nemzettagja az erkölcsi szilárdság példaképe volt, ezer fennkölt év után négy évtized kommunista iga alatt mindez az erkölcsi állhatatosság porba hullott, romba dőlt és atomjaira hullt. Kétségkívül kényelmes lenne elfogadni ezt a stupid magyarázatfélét, de számomra ez így kevesebb, mint a semmi.

Az okok nyilvánvalóan sokkal mélyebben húzódnak. Már korábban is nem egyszer hivatkoztam Móricz Kis Jánosára, vagy éppen arra, hogy (nem egészen) száz évvel ezelőtt még a nép 80-85%-a a földet túrta, ezért olyan végtelenül sok ideje nem jutott arra, hogy tudást, illemet, stílust, nevezzük bárhogy, szedjen magára, de talán még ez sem elégséges indok.

Legvalószínűbb magyarázat az a furcsa elegy, amelyet a mással és nem a magunk dolgával foglalkozás ősi népszokása valamint a siker hiánya együttesen jelent. Mindez olyan frusztrációt eredményez, amelynek eredője nem is lehet más, mint a mások érdekeinek totális figyelmen kívül hagyása vagy rosszabb esetben a másokkal való direkt kicseszés.

Egészen megdöbbentő például, ahogy egy kicsinyes, ráadásul idióta bosszút - amely során a bosszúálló gyakorlatilag csak és kizárólag magával szúrt ki - hogyan kommenteltek a polgártársak. Ugyan nem  készítettem statisztikát, de nagyságrendileg a kommentelők 40-45%-a örömködött a bosszún és nagy részük további vagy helyettesítő tanácsot adott, mit kellett volna (még) tennie a posztolónak.

Csak néhányan figyelmeztettek arra, hogy a cselekmény maga pitiáner köcsögség volt illetve, hogy akkora munkával már akár magával is tehetett volna jót a jóember, ahelyett, hogy megpróbált bosszút állni.

Jelen pillanatban nem igazán látom, mi kellene ahhoz, hogy legalább a társadalom egy része - nevezzük őket nagyvonalúan értelmiségnek - belássa, hogy ha akár csak a legkisebb vélt vagy valós konfliktushelyzetben is mások szempontjának figyelembe vételével, az érdekek integrációjával járunk el, sokkal simábban, sokkal hamarabb jutunk eredményre, ráadásul rengeteg energiát tudunk ily módon spórolni.

Arról már nem is beszélve, milyen gyermeteg, hadd ne mondjam óvodás szemléletre vall állandóan azt lesni, hogy hol tudjuk legyőzni a másikat a leghétköznapibb helyzetben. Az már más kérdés, hogy sajnos a közállapotaink sem olyanok, az ország vezetése sem a megbékélést, a kooperációt közvetíti vagy sugallja.

Valamelyik este mentem haza, és kihajtottam egy városi terepjáró elé, amely - mint kiderült - gyorsabban jött annál, mint amit kanyarodás előtt felmértem (és mint a megengedett sebesség, tegyük hozzá). Fékezés helyett előzött, miközben rám dudált és mutatta a "miafaszér" egyezményes nemzetközi jelét. Alig mentünk száz métert, egy egyenrangú útkereszteződéshez értünk, ahol a jobbról jövő miatt meg kellett állnia, mert egyenesen akart tovább haladni. Én meg beálltam mögé jobbra indexelve, azaz ha nem előz ki, én várakozás nélkül mehettem volna a dolgomra, ezzel is gyorsítva az ügymenetet.

Emberünkben volt annyi kurázsi, hogy látva a szitut, felemelte a kezét és intett egy "bocs"-ot, ami kezdetnek nem rossz. Legközelebb talán már előzni sem fog hasonló szituációban.