Ha jól emlékszem, 2001-ben pályázatot hirdetett valamelyik irodalmi lap (ha nem tévedek, talán az Élet és Irodalom): A talibán álma címmel várták a rövid írásműveket. Az alábbiakban olvasható írást végül nem küldtem el, mert meghaladta a maximális terjedelmet, és ugyan elkezdtem húzni a műből, de aztán feladtam. Ma találtam meg a számítógépem szemétdombján.
A talibán álma
A talibán aznap reggel fejfájással ébredt. Első gondolata az volt, talán túl sokat ivott tegnap este. Aztán rájött, hogy ez hülyeség. Életében nem ivott alkoholt. Majd lenyúlt a lábai közé. Már százszor gondolt arra, nem tesz jót ez az önmegtartóztató élet. De a várt reggeli merevedés helyett hímtagja petyhüdten feküdt bal combján.
- Akkor meg mi lehet a baj? – morfondírozott tovább a semmibe bámulva. Lassan elkezdett derengeni: az álom!!! A tegnap éjszakai álmától fájdult meg a feje.
Álmában egy ismeretlen tó partján állt. Meleg volt, majdnem olyan meleg, mint Kabulban. De a táj egészen más volt, olyan, amilyenről kisgyerek kora óta csak álmodozott. Harsogóan zöld fű borította a földet, a túlpartról hegyek integettek, a hegyeken kis házikók álltak szőlősorok között. Ez utóbbiak ugyan nem voltak kivehetők, de csakis szőlősorok lehettek. A hullámokat dagadó vitorlájú hajók szelték, fedélzetükről csaknem meztelen, szőke hajú, gyönyörű nők integettek valakinek. Egymásnak. Mindegy, kinek.
Majdnem meztelen, gyönyörű nők. Undorítóan csodálatos. Mint a hímtagja, amely az ábrándok hatására lassan önálló életet kezdett. De tudta, pontosabban ekkor még csak sejtette, hogy nem ez volt az álom lényege. Nőkről, majdnem meztelen, gyönyörű, szőke nőkről már korábban is álmodott. Úgy kétnaponta. Lassan gyűlölte már az ilyen álmokat, mert nyomukban nem maradt semmi reggelre, csak néha egy nedves folt. És a vágy, amelynek nem állhatja útját semmilyen tiltás vagy parancs.
Amint ezen gondolkozott, lassan eszébe jutott az álom többi része. Ahogy ott álldogált a tóparton és szívta a víz felől lanyha fuvallatban érkezett levegőt, egyszer csak megjelent előtte egy ősz hajú nő. Nem ázsiai volt, valószínűleg európai, csak hát ezek az európaiak olyan egyformák. A nő egyszerű, nagy virágmintákkal díszített ruhát viselt. Arcát nem takarta semmi, homlokát mély barázdák szántották, szeme szigorúan meredt a talibánra.
Csak nézte, nézte a talibánt és nem szólt semmit. Ahogy így álltak, a talibán két dologra jött rá. Az egyik, hogy a nő kísértetiesen hasonlít a nagyanyjára, Marud mamára. Marud mamát nagyon szerette és Marud mama is nagyon szerette őt. Marud mamát a nagyapja verte halálra. A nagyapja állítólag megőrült. „Megmekkent” – csúfolták a falusi gyerekek, ők így mondták, hogy a nagyapjának megbomlott az elméje.
A másik, hogy a nő szemében – arcára kiülő szigorúsága ellenére – szomorúság bujkált. De még mindig nem szólt semmit, csak állt, ruháját lobogtatta a nyári szellő. A talibán tarkóján lassan elkezdett kocogni a hideg. Föl-le. Le s föl. Mert úgy nézett a nő, hogy minden jó érzésű ember tarkója megborsódzott volna.
Aztán – és bár a következő cselekménysor valószínűleg néhány másodpercig tartott csak, de éveknek tűnt – a nő lassan elkezdte felemelni bal karját, s ahogy emelte, összezárt ökléből kiemelkedett mutatóujja. Majd amikor ökle a feje magasságába emelkedett, mutatóujjával megfenyegette a talibánt és komoly, mégis szeretettől átitatott feddő hangon csak ennyit mondott: „Talibán, talibán, nem nyaralhatsz Aligán!”
Az álom itt természetesen véget ért. A talibán éppen azon kezdett gondolkodni, hogy a számára ismeretlen nyelven elhangzott mondatokat hogyan érthette meg tökéletesen, amikor a sátorlap túloldaláról üdvrivalgást és géppisztolysorozatok hangját hallotta.
Alig hogy kikászálódott ágyából és félrehajtotta a sátorlapot, már körül is vették ismerős és ismeretlen arcok, akik harsány hangon ecsetelték, hogy eljött az igazság órája, Amerika megbűnhődött és még meg is fog, Allah kegyes volt, mert Allah mindig kegyes és így tovább. Aztán kérdés nélkül is kiderült, hogy Allah néhány bátor szolgája két repülőgépet zsákmányolt és lerombolt velük két tornyot Nem Yorkban.
Az ismerős és ismeretlen arcok szerencsére hamar tovább álltak, így a talibán visszatérhetett sátrába. Behajtotta a sátorponyvát és leült a priccsre. Nem tudta, mit gondoljon.
Tudta, hogy mit gondol, de nem tudta, mit gondoljon. Tudta, hogy örülnie kellene, de nem örült. Tudta, hogy dicsőséget szerzett népének és elvbarátainak Allah néhány bátor szolgája, de nem dicsőítette őket magában. Egyre csak az az ősz hajú nő járt a fejében. És ahogy ott ült az ágyon, fejében a cikázó gondolatokkal, hirtelen rájött arra, ami reggeli ébredése óta nyomasztó érzésként lapult agyának egy rejtett, de meghatározó szegletében. Nevezetesen, hogy bármit is tett eddig, és az eddigi tettei nyomán bármit is fog tenni a jövőben, mert azt kell tennie, soha, de soha nem nyaralhat Aligán.
