Nem szeretem a hétfő reggeleket, különösen igaz ez akkor, ha előtte hétvégén baráti összejövetelen vettem részt. Ilyenkor különösen érzékeny vagyok az éles fényre, a hangos zajra és a bosszantó hírekre.
Tegnap reggelre az utóbbiból kettő is jutott: Bin Ladenről talán csak annyit, hogy ha több mint tíz éven keresztül valahogy sohasem és sehogy sem sikerült elfogni, most meg - amikor Obama minden téren mélyrepülésbe kezdett - egy negyven perces akcióban csak úgy sitty-sutty lelövik, akkor valaki ótvar nagyot hazudik - vagy hazudott egy évtizeden át.
Ehhez képest persze a másik hír szinte semmiség: a kamarákról szóló törvénytervezet szerint újra kötelező lesz a tagság, bár annyi pozitívum van a dologban, hogy az éves tagdíjat "csak" ötezer forintban határoznák meg.
Aki emlékszik a múlt évezred végének kamarai sikertörténetére, az nagyon jól tudja, hogy - és most leszűkítem, mert én csak ebben voltam érintett - a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szerepe kizárólag abban, tevékenysége meg abból állt, hogy haveroknak és/vagy ambíciózus embereknek adott kenyeret. Mert miközben a gazdasági vállalkozások fizették a kamarai tagdíjat, maga a kamara nem csinált semmit, illetve az, amit csinált, mindennek volt mondható, csak a tagvállalatok számára hasznos tevékenységnek nem. Akkortájt valahol az Artisjus magasságában (mélységében) tanyáztak, mert mindkét cég esetében az (volt) a legfontosabb, hogy a vezetőknek jóval az átlagon felüli fizetésük, autójuk, karórájuk, napszemüvegük, stb. legyen, miközben pusztán két dolgot végeztek effektíve: beszedték a pénzt és behajtották azoktól, akik nem voltak hajlandók fizetni.
Most majd nyilván - menetrend szerint - jönnek az okostojások, akik megpróbálnak kioktatni arról, hogy a kamarai törvény alapján milyen szerteágazó tevékenységet végeznek ezek a műintézmények. Ha jól beleolvasunk a törvénybe, akkor láthatjuk, hogy névleg valóban sok mindent testáltak rájuk, ám ezen tevékenységek nagy része pusztán töltelékfeladat.
Ami pedig mégsem az, arra a tervezett bürokráciacsökkentő intézkedések fényében nyugodtan mondható, hogy más szervezet is el tudná végezni, és semmi szükség arra, hogy ezért egy külön szervezetet tartsunk fenn.
Persze tudom, hogy a tavalyi választások óta túl sok ember jelentkezett a Fidesz vezérkaránál a kistafírozására várva, nem beszélve a polgári erők szaporasága révén jelentkező rokonszámról, és azt is tudom, nincs jobb annál, mint mással megfinanszíroztatni a hálát. Sőt, még azt is tudom, hogy az ötezer forint valóban nem sok. Úgy általában. Ha van ellenszolgáltatás.
Ellenszolgáltatás pedig most sem lesz, legalábbis a józan ész (upsz, milyen baromságokat írok, hiszen forradalom idején nem számít a ráció...) szabályai szerint. Ha pedig egy vállalkozás semmit, de tényleg semmit sem profitál a kamarai tagságból, akkor ötezer forint is húsba vágó tud lenni. Főként, mert kétségem sincs afelől, hogy a kezdeti, beetető időszak után majd szép csendben ezt is elkezdik emelkedni, mindenféle feladattöbbletre hivatkozva.
Az államnak azt kellene megértenie, hogy a szakmai érdekképviseletek (és gyakorlatilag bármilyen társadalmi szerveződés) lényege az önkéntesség, az abban való hit és bizalom, hogy szervezett keretek között hatékonyabban érhető el egy cél. A jelenlegi államszervezési felfogásnak egyébként éppen az az egyik legnagyobb hibája, hogy a vezetőink nem hallgatnak senkire és minden szituációban a megfellebbezhetetlenségük tudatában, erőből cselekszenek. Ha pedig megszűnik az érdekérvényesítés lehetősége, akkor értelmetlenné válnak az érdekérvényesítés keretét adó szerveződések is.
Érdekes kontraszt, hogy miközben Pártunk és Kormányunk látszólag éppen a kis- és középvállalkozások helyzetbe hozásával van elfoglalva, úgy tűnik, megint sikerül majd a zsebükbe nyúlni, és egy olyan valamiért fizettetni velük, amire semmi szükségük.
Azaz: lehet, hogy az oroszok annak idején már a spájzban voltak, a Magyar Állam viszont bevette magát a kam(a)rába, és szisztematikusan fosztogatja az életünket. Jó lenne, végre a kezére csapni...
