A társadalmi szervezetek pénzbeli támogatásával kapcsolatban valószínűleg nincs annál találóbb és frappánsabb megállapítás, mint az, amelyet a 11. Arc kiállításra készített az egyik pályázó, és amely arra figyelmeztet, hogy akinek igazán szüksége lenne az adónk 1%-ára, annak nem telik óriásplakátra. (képinnen)
Mára már széles körben közismert, hogy nem egy alapítvány, szervezet foglalkozik "üzletszerűen" az adománygyűjtéssel, amely adományok jelentékeny része marketingre és részben ezáltal is, magánzsebekbe vándorol.
Persze mindenki annyit (és csak annyit) vegyen ebből magára, amennyi rá vonatkozik, mindenesetre elgondolkodtató az előbb hivatkozott blogbejegyzés következő bekezdése:
Szóval az a történet, hogy az hirdet, akinek pénze van. Aki hirdet, annak több felajánlás érkezik, hiszen többen látják. Így aki sokat hirdet, annak még több felajánlás érkezik, amiből még több pénzt kap, amit mire költ? Bingó! Hirdetésre, hogy kapjon pénzt. Hát nem zseniális?
Tegnap este viszonylag későn értem haza, közeledve a postaládához láttam, hogy ki kell nyitnom, mert valami van benne.
A szokásos, duguláselhárításra és vízvezeték-szerelésre valamint pizza és egyéb étel kiszállítására biztató szórólapok mellett a kezembe került egy nejlonba csomagolt kiadvány is, amelynek címlapján annak a vívóembernek a felesége a címlaplány. (Arany Bronz sújtásos női mentében, mosolyogva - közepesen megphotoshopolva - néz a távolba az elnökné, miközben a főcím azt hirdeti: "Az ember mindig lehet még jobb". Hát persze, bazmeg, főként a helyesírásban, ha sokat gyakorolja. Vívóember-fanok számára szükségesnek tartom kijelenteni, hogy csak azért sem teszek be képet!)
A kiadvány, amelynek I. évfolyama 1. számát volt szerencsém üdvözölni, egyébiránt 440 forintba kerül (ki az a marha...?), és a csomag részét képezte egy hűtőmágnes is, amely a kiadványt jegyző A Szemem Fénye Alapítvány nevét és adószámát tartalmazza.
A beltartalom egyebekben szóra sem érdemes, a bulvártémák mellett a szokásosan szükséges vagy szükségesen szokásos "sztárinterjúkat", horoszkópot, étrendi tanácsokat tartalmazza az újság, szóval semmi olyat, amiért bárki értelmes ember kiadna egy fillért is. Persze azáltal, hogy a dátumozása 2011. februári, könnyen kitalálható, hogy a sifonérban maradt néhány száz (ezer) kiadványtól próbált megszabadulni az alapítvány oly módon, hogy az lehetőleg még az adóbevallás határideje előtt odaérjen a potenciális adakozókhoz, így próbálva kompenzálni a kiadvány kiadásának költségeit.
Azt, hogy úgy általában miért az elnökné arcával próbálják eladni a sztorit, úgy gondolom, értem. Azt, hogy ez a XIII. kerületben nem feltétlenül hatékony, tudom.
A magyaridiotizmushoz és az ahhoz kapcsolódó slendriánsághoz szokott elmém azon sem lepődött meg, hogy mindez május 19-én történt, hiszen jobb később, mint soha.
Ám mégis: az egész történet kapcsán az ötlött fel bennem, hogy aki így jár el a saját ügyeit illetően, annak talán nem is annyira fontosak a beguruló száz vagy ezer forintok, vélhetően azért, mert a működése (és jóléte) alapja más forrásokból is biztosított.
Az adóbevallásomat már áprilisban feladtam, a néhány száz forintos 1%-omat pedig olyan szervezet kapta, amelyik nemcsak rászorul, hanem csak és kizárólag hasznos munkát végez, mindenféle felhajtás nélkül.
Slusszpoénként meg csak annyit, hogy a magyar nyelv Főőrzőjének neje egy Charity magazin nevű férchez adta a nevét.
