Sírnak-zokognak a devizahitelesek, telebőgik az internetet és a mindennapokat, magukon kívül hibáztatva mindent és mindenkit, persze legfőképpen a bankokat. Miután legalább nyolcvanháromezer ide vonatkozó véleményt elolvastam a témakörben, egy nem túl erős kommentben magam is beszálltam a vitába, ami persze azt eredményezte, hogy ott ragadtam, és sikerült felbőszítenem nem kevés embert.
A véleményemet - apróbb finomításokkal - továbbra is fenntartom, de e helyütt egy kicsit részletesebben is körüljárom a témát.
Egy hajóban, ami csónak
Mielőtt bárki kibicséggel vádolna, elmondom, hogy mind a lakáshitelem (2004), mind az autóhitelem (2008) svájci frank alapú, valahonnan fölülről közelítve a 160 HUF/CHF árfolyamot, tehát szopóágon vagyok én is.
Természetesen értek minden olyan beszédet, amely arról szól, miért kellett frankalapú hitelt felvenni annak idején. Azt is értem, hogy ha "albérlet áron" lehet lakáshitelt felvenni, akkor "inkább a sajátomat fizetem", hiszen az esetemben is ez volt az egyik legfontosabb érv.
Azt is gondolom, hogy a bankok minden olyan eljárása, amely az árfolyam-emelkedést jóval meghaladó mértékű törlesztőrészlet-növekedést okozott az ügyfeleknek, megvizsgálható, és amennyiben igazolható a tisztességtelen piaci magatartás gyanúja, a szerződések ezen részeit meg lehet semmisíteni és lehet arra kötelezni a bankokat, hogy ezeket az összegeket fizessék meg az ügyfeleknek.
Abban már korántsem vagyok biztos, hogy a bankoknak és/vagy az államnak helyt kellene állnia a devizahitelek egy bizonyos részéért; és ne feledjük, hogy egy bármilyen, ezt felvállaló lépés a gazdasági feltételeken túl politikai akaratot is feltételez.
Azt viszont nem gondolom, hanem határozottan tudom, hogy mindannyian bizonyos üzleti érdekeltségek - egyszerűen szólva: a nemzetközi tőke - áldozatai vagyunk. És most elsősorban nem a reális gazdasági alapot nélkülöző, spekulatív frankárfolyam-növekedésre, sokkal inkább a 2008-as gazdasági válság okára, a gátlástalan profit- és növekedéshajhászásra gondolok. De ez nem a mi dolgunk, pontosabban ez ellen nem tehetünk.
Sokkal fontosabb, hogy megvizsgáljuk, mi mit csináltunk rosszul, hol hibáztunk és még inkább: mit célszerű tennünk ebben a helyzetben. A dolog egyébként nem feltétlenül túl bonyolult, bár a pillanatnyi helyzet kezelése kétségtelenül egy kissé nehezebb.
"Míg a világ világ lesz, mindig rosszabb világ lesz"
Tudom, hogy ez az én golyóm (vesszőparipám), de cca. nyolcvan évvel ezelőtt az ország lakosságának még kb. a 80-85%-a a földet túrta és milliós nagyságrendű volt azok - nevezzük őket egyszerűen föld nélküli zselléreknek - száma, akiknek a két kezükön kívül valóban szinte semmijük sem volt.
Az én 18 éves nagyanyámnak azért kellett hozzámennie az akkor 37 éves "öreglegény" nagyapámhoz, mert a saját bátyjának kellett a szülői ház, és gyakorlatilag kipaterolta onnan a testvérét (a lelki és szellemi defektusaimnak nem ez az oka, egyébként...).
Inkább szerencsénkre, mint szerencsétlenségünkre, a szocializmus alatt azzal az illúzióval is gazdagabbak lehettünk - innentől kezdve a "mi"-t azokra a kevés vagyonnal rendelkező, de dolgozni akaró és többnyire tudó, nem negatív értelemben vett kispolgárokra használom, akik nap mint nap megfeszülünk azért, hogy felszínen tudjunk maradni és vagyoni értelemben megkapaszkodjunk legalább a középosztály alján -, hogy egy tisztességesen dolgozó pár felnőtt korának közepére tulajdonosa lehet egy összkomfortos lakásnak (netalán háznak), egy nem túl elegáns autónak és mondjuk egy hétvégi nyaralónak, elég "csak" annyit tennie, hogy tudása és tehetsége szerint rendesen dolgozik.
A rendszerváltásnál pedig azt is gondoltuk, hogy elég a politikai és gazdasági változás, és elég egy egymilliós áldozat - körülbelül ennyien vesztették el az állásukat - , és rövid időn belül életszínvonalban is elérhetjük az áhított Nyugatot, annak minden műszaki-technikai vívmányával.
Egyetlen dolgot felejtettünk csak el, pedig néhány évvel azelőtt még a szocialista propaganda is valami hasonlót zúgott, igaz, hogy csak az imperialistákra vonatkoztatva: az emberi társadalmakat sohasem a sokak jólétére alapozták, hanem éppen ellenkezőleg, sokaknak kellett azért erejüket megfeszítve dolgozni, hogy keveseknek nagyon jó legyen.
Ez a tétel az elmúlt két évtizedben sem változott, sőt: a nyugati társadalmak szociális vívmányai és a gazdasági lehetőségek között feszülő ellentét tarthatatlanságát napjainkban is a bőrünkön érezhetjük.
No meg az sem mindegy, hogy a jólét milyen gazdasági teljesítményhez kötődik. Mert ahogyan a szocialista vívmányok, úgy a kapitalisták is többnyire hitelből teremtődtek meg...
"Járni jár, csak nem jut!"
Félreértés ne essék: nem gondolom, hogy az imént felsorolt vagyontárgyak megléte luxus lenne! Az is természetes, hogy senki nem akar a nagyanyja életszínvonalán élni, és legalább anyagi értelemben többre akarja vinni, mint a szülei, nagyszülei.
De látni kell, hogy ez még ebben a társadalmi-gazdasági rendszerben sem olyan egyértelmű, mint amennyire annak tűnhet a számunkra! Pedig lehet, hogy nem kell (sokkal) többet dolgoznunk egy-egy vagyonelemért, mint mondjuk a szüleink korosztályának. Ha 3.000 Ft-os havi fizetést és 60 ezer forintos Trabant árat veszünk, akkor egy kocsiért húsz hónapot kellett dolgozni - ugyanez 140 ezer forint nettó átlagkeresetnél 2,8 millió forint, amennyiért már lehet normális, még ha használt autót is venni.
Mi változott hát akkor olyan mértékben, hogy egy széles, munkahellyel rendelkező társadalmi réteg is egyik napról a másikra éljen?
Valószínűleg a rezsi (beleértve az üzemanyagárat is), és bizonyos korábbi közszolgáltatások (oktatás, kultúra, sport, stb.) ára nőtt olyan mértékben, ami eléggé megnehezíti a megélhetést. És ne feledjük, hogy van még egy fontos tényező. A kiszámíthatóság illetve annak hiánya: ugyanis nehéz úgy tervezni, hogy az ember azt sem tudja, holnapután lesz-e munkahelye.
Az a bizonyos takaró
Az előbb leírtakat egészben szemlélve talán nem eretnekség azt mondani, hogy 15-20 évre eladósodni, ráadásul devizában, több volt részünkről, mint túlzott optimizmus: oltári nagy hiba volt.
Igen, mi magyarok "genetikailag" vágyunk a saját lakásra, amely felhalmozási funkcióval is bír életünkben vagy ahogy Peredhil mondta nekem egy beszélgetés során: úgy kalkulálunk, hogy ezt hagyjuk az utódainkra. Az is igaz, hogy mindenki a deviza (elsősorban svájci frank) hitelek felvételére biztatott, és bár szóba került a lehetséges kockázat, ilyen mértékű devizaromlást (erősödést) senki sem feltételezett. És itt van az általunk elkövetett hiba második fontos eleme: úgy adósodtunk el, hogy eladósodásunk körülményeiről halvány fingunk sem volt!
Calm down és handmade
Azért hogy egy kicsit derűsebb aspektus is legyen a posztban: először is, az elmúlt tizennégy évben legalább három nagy gazdasági-pénzügyi krízist láttunk - hogy csak az igazán nagyokat mondjam: dél-kelet ázsiai válság 1997-ben, orosz válság 1998-ban és világválság 2008-tól -, melyek során sok mindent megérhettünk, beleértve a mai szemmel egészen extrém devizaárfolyamokat is. Ráadásul, ha valaki mondjuk hét éve vette fel a hitelét, akkor elmondható, hogy ebből kb. négy nyugalomban vagy viszonylagos nyugalomban telt, ráadásul húsz éves periódusban gondolkodva jelentékeny mértékű visszarendeződésre is lehet számítani (bár 200 alatti frankban ne nagyon reménykedjenek, hacsak a gonosz talibán nem robbantja fel a lila tehenet).
Úgyhogy aki megteheti, annak először is: türelem.
Másodszor: költségoptimalizálás, beleértve nemcsak a mára luxussá vált, nem feltétlenül szükséges kiadások lefaragását, de olyan apróságokat is, amelyeket elfeledtünk az elmúlt évtizedekben, amikor is hozzászoktunk ahhoz, hogy egyszerűbb mindent megvenni, mint dolgozni vele. Lehet, hogy eretnekségként hangzik, de kenyeret sütni, valamint főzni és befőzni mindenki tud. És könnyen lehet, hogy meg kell válni a hőn szeretett plazmatévétől, házimozi rendszertől (csak példák, szabadon behelyettesíthetők) és egy csomó olyan dologtól, amelyek megléte nem feltétele a normális életnek, csupán optikai tuning célokat szolgálnak.
Harmadszor: ha menni kell, hát menni kell. Tudom, hogy döglődik a lakáspiac, alacsonyan vannak az árak, de elképzelhető, hogy végső esetben jobb az ingatlan értékesítése mellett dönteni, mint maradni és belefulladni. (Persze amennyiben a hitel forintvolumene a piaci érték fölött van, ez nem járható út.)
A saját portánk előtt
Ahogy korábban írtam, én nem látom annak lehetőségét, hogy az állam, a bankok és a hitelesek valamilyen kockázatközösségben konvertálják a devizahiteleket forint alapúra, de elképzelhetőnek tartom, hogy van rá épeszű megoldás, és ha tényleg van ilyen, akkor megteremthető hozzá a politikai akarat is.
De addig is célszerűbb, ha mindenki a saját dolgával van elfoglalva, és azt nézi, hogy a saját helyzetén hogyan tud könnyíteni. Úgy semmiképp, hogy óraszám és szakmányban okádja a dühét az internetre.
És lehet pampogni a nemzetközi tőke gonoszságáról, meg a tőke és a politika összefonódásáról, de ilyen kaliberű változásokhoz mi kevesen és kevesek vagyunk. (Hogy hogyan lehetne normalizálni az emberiség helyzetét, arról egy másik poszt szól majd.)
Mindenesetre az ég áldjon bennünket!
* * *
Utóirat: ma indult a devizahitelek árfolyamrögzítésének lehetősége. Kíváncsi vagyok, hányan lesznek olyanok, akik - ismételten meg nem becsülve, fel nem fogva a kockázatokat - beleugranak a semmibe...
