Lehet, hogy Dörner György színigazgatóvá történő  megválasztása kinevezése után elég lenne csak annyit mondani személyéről, hogy újabb ékes példáját láthatjuk az alkohol romboló hatása következtében előálló agylágyulásnak, a kinevezés történetét illetően pedig az őrület ama tombolásának, amelyet a fülkeforradalom szellemének kiszabadulása után szinte már mindennaposnak is tekinthetünk.

Van azonban az esetnek két apró tanulsága, amelyek túlmutatnak ezen az egész örkényi bohózaton, és amelyekre azért politikai szempontból érdemes lehet figyelnünk.

Az egyik, hogy Tarlós István annyira sem független, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere és a pénzügyi szabadságharc által felszabadítottnak mondott Magyarország. Teljesen nyilvánvaló, hogy Tarlós a vécére sem mehet ki Orbán Viktor engedélye nélkül, nem véletlen, hogy eddigi főpolgármesteri tevékenysége kimerült az utcanévadásokban és átnevezésekben, és teljesen biztos, hogy a későbbiek során sem láthatunk tőle érdemi munkát.

Amiben tényleg csak az a meglepő, hogy ő maga is elhitte, hogy majd szabadon és kedvére alkothat - kár, hogy nem hívott fel és nem kérdezett meg a pozíció elvállalása előtt, én megmondtam volna neki, hogy összekötött bokával, kényszerzubbonyban kell majd ugrálnia. Persze az is lehet, hogy mindezeket nagyon is jól tudta, és ezzel együtt vállalta el a föladatot, no meg persze a vele járó sarzsit.

A másik aspektus ennél is érdekesebb és tanulságosabb: az tudniillik, hogy a hatalom hogyan tesz tönkre inkább valamit, ami az adott pillanatban még csak nem is veszélyezteti őt, mintsem hogy megadja akár a legkisebb esélyét is egy lázadásnak, ellenállásnak.

A hatalom mindig is utálta a nem tőle függő - ha úgy tetszik: szabad - művészetet és annak műhelyeit, amelyek mindig is a zsarnokság elleni lázadás melegágyai voltak.

Hiába állítja azt mindenki, hogy Márta István népfrontos színigazgató (volt), ha az általa vezetett progresszív színház jó eséllyel lehet(ett volna) akár egy művészi lázadás gócpontja, a mindent uralni akaró NER ellen. Ki tudja? Hátha... És ki az a hülye zsarnokpalánta, aki ne tudná, hogy az ilyennek az esélyét sem szabad megadni?

E tekintetben még az is megéri, hogy egy őrült - egy öregedő antiszemita drámaíróval karöltve - tönkretegye a színházat, elüldözze a közönséget és így nagyobb költségvetési támogatásból tartson fenn egy lepratelepet - ez persze mind csak gonosz előfeltevés -, mert a pénz nem számít, az ellenhangok elhallgattatása viszont mindennél fontosabb.

Ha John McClane ezt látná...