Gondolom, senki sem kedveli, ha megfenyegetik, számomra különösen visszatetsző és visszataszító, ha ez fölöslegesen vagy túlzó mértékben történik. Ennek minősített alesete, ha az az állam teszi ezt, amelyik elvben éppen abból él, hogy a polgárait hagyja élni és dolgozni, mert tudja, hogy az együttműködésük így hatékony.

A múltkoriban egy rövid poszt erejéig jeleztem véleményemet a népszámlálásról.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a jogszabály nem ismerete nem mentesít annak be nem tartása következményei alól, ugyanakkor semmi sem kötelezi a magyar állampolgárokat arra, hogy tévét nézzenek, rádiót hallgassanak, legyen internet-hozzáférésük vagy legalább beszélgessenek a szomszédokkal, de arra sem, hogy életvitelszerűen tartózkodjanak bármilyen lakcímen. Ez a poszt mégsem arról szól, hogy miért nem akarok eleget tenni a törvényi kötelezettségemnek, ez a poszt arról szól, hogy a népszámlálási eljárás (és az azzal kapcsolatos fenyegetés) logikája hol hibádzik, és milyen alapvető hazugságok és magyaridiotizmusok vannak benne elrejtve.

Ehhez segítségül hívok két hivatalos értesítőt is, amelyeket a népszámlálási biztosok használtak.

Ám először hadd szóljak röviden a kedvencemről, az internetes kitöltésről. Amint azt már korábban is megírtam, szerény megfigyelésem és véleményem szerint Magyarországon "az elektronikus eljárások, az internet alapú technológia a legtöbb esetben pusztán kirakat és leginkább arra szolgálnak, hogy haverok IT-cégein keresztül lehessen ellopni a pénzt vagy levenni a kedves vásárlót".

Nos, számomra egészen egyszerűen felfoghatatlan, hogy ha a kérdőívek adatai úgyis egy számítástechnikai rendszerben kerülnek feldolgozásra - és vélelmezem, hogy az állampolgári rögzítés során (közben, utána, akár ismétlő gépeléssel, ki tudja) ugyanebbe a rendszerbe kerültek az adatok -, akkor miért az internetes kitöltés volt az, amelyre csak két hét (16 nap) állt rendelkezésre!?  

A dolog úgy kezdődik ugyebár, hogy jön a népszámlálási biztos, és belerakja a kérdőívet a postaládába. Tételezzük fel, hogy azt onnan senki ki nem lopja - sem komolyan, sem viccből -, sem véletlenül, sem szándékosan, de azt is tételezzük fel, hogy az adott postaládához tartozó lakásban életvitelszerűen tartózkodó polgár nem jár a postaláda környékén hetekig.

Ekkor jön megint a népszámlálási biztos (ez biztos), csenget egyszer, csenget kétszer (pedig nem is postás), és nyilván bosszúsan állapítja meg, hogy az állampolgár nem tartózkodik otthon a kb. 17 és 19 óra közötti idősávban. Ezért celluxszal felragasztja az ajtóra a poszt elején látható értesítőt és várja az újabb találkozás lehetőségét.

Itt szükséges megjegyezni, hogy sem az államigazgatás, sem a Magyar Posta, sem az összes szolgáltató mint szervezet nem vette még észre, hogy azok a majomszerű lények, akik néha megjelennek nála ügyet intézni vagy éppenséggel: akiknek havonta munkabér címén elutal bizonyos összegeket, úgynevezett emberek, akik munkaidőben dolgoznak, és nem otthon tartózkodnak. Persze a probléma érthető és nehezen feloldható, az azonban mégis érdekes, vajon miért gondolja úgy egy népszámlálási biztos, hogy az állampolgár 17 és 18 óra között otthon tartózkodik, főleg a fővárosban, ahol azért elég ritka, hogy az ember az utca végére, egy köpésre jár dolgozni.

A néni/bácsi persze (nyilván) jön a megadott időben és (gondolom) morcosan konstatálja, hogy a munkáját akadályozó állampolgár nem áll a rendelkezésére, ezért szintén celluxszal kihelyezi a képen látható fenyegetést figyelmeztetést.

A polgármesteri hivatal ügyfélszolgálatának - igen így, kis kezdőbetűkkel - nyitva tartását persze nem skrebálták fel a fenyegetésre figyelmeztetésre, de sebaj, az állampolgárnak ha internet-hozzáférése nincs is, Kisokosa biztos van, úgyhogy meg tudja nézni benne. A példa kedvéért a nyitva tartás a XIII. kerületben úgy néz ki, hogy hétfőn 13:30-18:00 óráig, szerdán 8:00-16:30-ig, pénteken pedig 8:00-11:30-ig, ami ideális a dolgozó ember számára, főleg, ha három műszakban nyomja az ipart a gyárban, és örül, ha a szmogban lélegzetet vehet a műszakok között.

Az állampolgár végre odaér a saját ingatlana ajtajához, és persze megijed a fenyegetéstől figyelmeztetéstől, ezért gyorsan tollat ragad, kitölti a kérdőívet és az utolsó nap reggelén - most abba ne is menjünk bele, hogy az egész államapparátusban nem volt egy (jó katolikus) ember, aki megnézte volna a naptárt vagy ha meg is nézte a naptárt, beugrott volna neki, hogy október 31. munkaszüneti nap - beballag az önkormányzathoz. (Miután elkéredzkedett a főnökétől, aki roppant boldog volt, és morcosan csak annyit mondott, hogy "igazán elintézhetted volna már ezt a szart". Az emberben persze ott tombol a "mikor?" fojtogató kérdése, de örül, hogy ennyivel megússza, ezért nem teszi fel a kérdést.)

Az állampolgár tanácsadója és sofőrje persze azt mondja kint az ajtó előtt az autóban, hogy "megvárlak, mert csak le kell adni", de az állampolgár gyanakvóbb, és azt válaszolja, hogy "várjuk ki a végét".

És igaza is lett.

Merthogy az önkormányzati ügyintézőnek kötelessége átnézni a kérdőíve(ke)t, hogy az(ok) helyesen lett(ek)-e kitöltve - ha egyáltalán, ld. később -, mindezért persze a számlálóbiztos kapja a pénzt. Ebből az alapállásból kiindulva persze nyilvánvaló, hogy az ügyintézők úgy tekintenek az állampolgárra, mint aki háromszor erőszakot tett az anyjukon, mielőtt miszlikbe aprította volna annak testét. (Itt ezen a ponton elbizonytalanodtam, mert az átlag ügyintéző egyébként is így néz az ügyet intézni próbálóra, tehát látszólag nincs sok különbség...)

Sőt, mit ad isten, állampolgárunk előtt akadt egy állampolgárszerű idős bácsi, aki úgy ahogy volt, semmit nem töltött ki, csak hozta a kérdőíveket, a személyi okmányait, meg talán még a születési anyakönyvi kivonatát is.

Állampolgárunkban persze ekkor felmerült az univerzum által néki adott tálentumok egyike, úgyis, mint szervezőkészség, és javaslatokkal próbálta ellátni az ügyintézőket, úgymint: a kérdőívet kitöltött állampolgárok előre engedése, további ügyintézők bevonása a munkafolyamatba, különös tekintettel az ajtó előtt álldogáló és láthatóan semmi hivatalszerűt nem végző két recepciósra (vagy egyikükre), de ezt nem kellett volna tennie. Jött ugyanis a hivatal kioktató válasza: ha otthon lett volna és leadta volna a számlálóbiztosnak a kérdőívet, most nem kellene itt várakoznia.

Van énnékem egy megnevezni nem kívánt ismerősöm, aki az állam egyik felkent hivatalában dolgozik, és aki amikor odakerült, minden harcedzettsége ellenére meglepődött a hivatali/államigazgatási munkatempón, és felemlegette azt az elég szakállas viccet, amikor a cigányok elbűvölve hallgatják Yehudi Menuhint, mire a prímás megszólal: - Szép-szép, de asztalnál meghalna!

Nos, érdekes lenne megnézni, akár csak egy hétre is, hogy mindazok, akiknek a kezéből a ceruza nem mondatok és nem szavak írása, hanem betűrajzolás közben esik ki fél ötkor (ötkor), mire jutnának a versenyszférában.

Ami pedig a fő témát, a népszámlálást illeti: Magyarország ismételten bebizonyította, hogy nem képes egyetlenegy dolgot sem normálisan és hatékonyan megszervezni.

És az egészhez már tényleg csak adalék az a remek mondás, hogy

"Nem kell félni, már tudnak MINDENT. Most csak ellenőrzik, hogy hazudtok-e."