Vessük el az elmebajt mint (egyedüli) indokot. (képinnen)

Vessük el az agresszív kismalacról szóló tucatnyi remek viccet.

Vessük el, hogy mindez indok nélkül való.

Vessük el a reményt is, hogy nem az. (Vagy ki tudja, melyik a jobb.)

A Fekete Lovag már elcsépelt. Mondok inkább egy saját hasonlatot. Volt egyszer egy barátom, neki volt egyszer egy dzsipje. Egy erdei buli alkalmával fogtam magam és az éjszaka kellős közepén nekiindultam a rengetegnek a dzsippel. Már éppen fordultam volna vissza, amikor egy pocsolyás, sáros részhez érkeztem, gondolkodás nélkül belehajtottam. És annak rendje és módja szerint benne is ragadtam. Hadd ne ecseteljem a dolgot: a vége az lett, hogy egy fél tucatnyi barátnak csesztem el a bulizásra szánt éjszakáját a kirángatási kísérletekkel, és valamikor reggel egy arra járó traktor húzta ki a verdát.

Hogy mire játszik Orbán Viktor, az a többség számára rejtély. Látszólag semmi logika nincs benne. Egy nem létező sebezhető gazdaságú ország miniszterelnöke elkezd pulykakast játszani. Mindenkivel. Legfőképpen azokkal, akik - ha akarnák - megehetnék reggelire, anélkül, hogy egy jóízűt böffentenének utána.

Azt elég nehéz elképzelni, hogy az elmúlt másfél év alatt ne lett volna olyan ember Orbán közelében, aki legalább a legalapvetőbb közgazdasági összefüggéseket elmagyarázta neki. Mindezek ellenére továbbra is megyünk előre, már ott vagyunk a betonfalnál, de mi még mindig nyomjuk a bicajt, nemcsak sérthetetlenek, de érinthetetlenek  is vagyunk, az a fal meg majd csak megadja magát egyszer.

Kell, hogy valami racionális, de legalábbis érthető ok legyen mind e mögött.

Tavaly nyár végén elpoénkodtam azon, hogy az ok egy ígéret, egy prófécia. De tegyük ezt most félre, illetve egy kicsit rázzuk gatyába a dolgot és igazítsuk a valósághoz. Fogalmazzunk úgy, hogy az egész viselkedés hátterében egyfajta hit, ha jobban tetszik, szilárd meggyőződés áll. Mégpedig az abban való hit, hogy állhatatossággal, kitartással "térdre kényszeríthető" az a világrend, amely ellen harcolunk. Időről időre voltak a történelemben olyan alakok, akik nekimentek a jóval nagyobb túlerőnek, és ha el is estek, valamelyest eltérítették a történelem robogó vonatát. Lehet, hogy a határok feszegetése, az "úgysem-úgyis" szemlélet - úgysem hagyják, hogy csődbe menjünk, úgyis segítenek rajtunk, úgyis csak erősködnek, de végül engedni fognak - bizonyos kérdésekben eredményre fog vezetni. Lehet, hogy a végcél nem egy őrült szabadságharc általi katartikus tisztítótűz (vagy orgazmus), hanem egy jóval kisebb, racionálisabb eredmény elérése, szándékosan eltúlzott eszközökkel. Ki tudja?

Ugyanis, ha Orbán tud valamit a politikából, az az, hogy abban a politikai inerciarendszerben, amelyben ő (mi) mozgunk, viszonylag tág tér van a visszakozásra. Főként a jelenlegi gazdasági-politikai helyzetben, amikor a legtöbben legtöbbször óvatosak.

Orbán már nem egyszer bizonyította, hogy pimasz stílusával is lehet eredményt elérni, és az arroganciának tűnő határozottság is vezethet eredményre a politikában, az anyámasszony-udvariaskodás helyett.

Csak egyetlen dologban lehetünk biztosak: nemsokára megtudjuk, hogy tudja-e, mit csinál.

Most az egyszer nagyon szeretném azt hinni, hogy igen!