Az korántsem baj, ha egy kormányzat a teljesítményét túlfényezi, benne van a pakliban, mondhatnánk, a rendszer része. Nem probléma a sikerpropaganda alkalmazása sem, mert ki az a marha politikus, aki azzal az üzenettel szólalna meg nagy nyilvánosság előtt, hogy valamit elkúrt vagy társaival elkúrtak (hogy stílszerű legyek).
Az szintén nem baj, ha a kormánypárti - vagy úgy általában egy bizonyos politikai erőhöz köthető és kötődő - sajtó az ellenoldali fél vagy felek politikai aktivitását alulbecsüli vagy nem tulajdonít neki olyan fontosságot, mint azok a másikak.
A baj akkor kezdődik, ha elindul a bagatellizálás. A mismásolás. Az elhallgatás. A hírhamisítás.
Ennek a nagyobbik, elvi oka, de kizárólag a közszolgálati média kapcsán az, hogy ha már az adófizetők pénzén tartják fenn ezeket az alakulatokat, akkor legalább próbálják meg a valósághoz közeli tájékoztatást.
A kisebbik, de politikai értelemben súlyosabb hiba a saját tábor és önmaguk becsapása.
Ha csak a legújabb kormányzati kommunikációsszerű izét említem is, amikor Selmeczi Gabriella, majdan Szijjártó Péter is azt állította, hogy az MNB által az uniós szabályoknak megfelelően közzétett államadósság-jelentés rossz, mert almát hasonlít össze a körtével, akkor a nem elvakult választópolgár hiába veri két ököllel a fejét vagy röhög maga elé meredten, a helyzet az, hogy a célközönségnél ez hihető, éppen ezért jó és elfogadható érv.
Ha Orbán Viktor és albetétjei úgy kalkulálnak, hogy mindig lesz (alaphangon) 1,2-1,5 millió ember, aki akkor is beszopja az ilyen dumát, ha közben a körmeit tépik a Lendvai utcai kazamatákban, akkor a taktika kiváló. Ennyi emberrel ugyanis, figyelembe véve a megváltozott és megváltozó választási szabályokat, hosszú ideig, viszonylag simán szerezhet többséget a Fidesz.
Márpedig egy ekkora tömeg meglétére utaló jelek szép számmal vannak. Persze az ellenoldali hülyeségvadászok mindig az extrém eseteket említik, de enélkül is tudható, hogy egyrészt a magyar néplélek alkalmas az állandó külső, nemzetpusztítási célú támadásról szóló mesék befogadására, másrészt ha összeszámoljuk, hogy áttételesen is hány család függ a jelenlegi kurzustól, akkor nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak az az elképzelés, hogy ennyi embert bármikor lehet mozgósítani a rezsim mellett.
A játék azonban, ahogy írtam már, politikailag ugyancsak veszélyes.
A törésvonalak ugyanis egyre nagyobbak, markánsabbak, láthatóbbak. Az teljesen mindegy - és méltatlan is az erről szóló vita -, hogy a tegnapihoz hasonló, egy-egy ilyen tüntetésen 10-20-30 vagy százezren vannak-e. Sokkal lényegesebb, hogy a társadalmi spektrum elég széles és egyre szélesebb, valamint hogy a közös alap, az egzisztenciális félelmek mellett még van jó néhány, különböző érv és érvrendszer, amely a rendszer ellenében megmutatja magát.
Ha pedig a kormányzati és Fidesz pártpropaganda nem készül fel a megfelelő kommunikációra, akkor végül is a saját bázisukat (és saját magukat) csapják be, de sokkal súlyosabban, mint 1994-ben a választási nagygyűlés helyszínül szolgáló stadionba a győzelem V jelét mutatva bevonuló akkori MDF-es vezetők.
Félő ugyanis, hogy az elégedetlenség nem mindig fog fokozatosan nőni, hanem egyszer csak berobban. És az így jelentkező elégedetlenség a most elaltatott szimpatizánsokat és pártbélieket is sokként fogja érni.
