Előre tudom, hogy nem leszek népszerű ezzel a poszttal. Sem. Főként az után, hogy Magyari Péter írt egy elég gyengécske cikket hasonló tárgyban, mint most én fogok, és amire persze ráugrottak az magyariak.

Hetek óta tombol az olimpiai láz, folyik az esélylatolgatás, egy (204) ország szurkol a sportolóiért, egy-egy érem, főleg aranyérem és/vagy világcsúcs után csak az én, egyébként nem sok ismerőssel bíró Facebook profiloldalamon tucatnyian teszik közzé többnyire ugyanazokat a fotókat a győztesről, a hősről, a mi fiunkról/lányunkról.

Tőlem mindez nagyon távol áll. Igaz ugyan, hogy sohasem sportoltam komolyan, egyszerűen alkatilag nem úgy születtem, de az elmúlt negyven évben egyébként is nagyon ritkán érdekeltek a sport történései, a sporteredmények.

Kétségtelen tény, hogy az egyes sportágakban elért teljesítmények mérése a legprofibban kidolgozott a jelenlegi emberi társadalomban. Az is nyilvánvaló, hogy hétmilliárd emberből látni a valamiben legjobbat, az roppant érdekes, és maga legjobbság ténye is irigylésre méltó. (Én is szeretnék valamiben mondjuk második lenni: nem a Földön, az utcában.) És az is érthető szociál- illetve csoportpszichológiai alapon, hogy az egyes nemzetek szurkolnak a sportolóikért, és büszkék a sportsikerekre, mi több: nemzeti sikernek tekintik azokat.

Azonban álljunk meg egy pillanatra: ez csak sport!

Nem tartom kizártnak, hogy Magyarországon számtalan ember van, aki világszínvonalon űz valamilyen tevékenységet, csak hát ezen aktivitások többségét az emberi faj nem méri. Ki tudja, lehet, hogy nálunk él a világ legjobb kontírozó könyvelője, krampácsolója, hidegburkolója (bár ezt az építőiparunk színvonaltalansága miatt gyakorlatilag kizárhatjuk...) vagy éppen evangélikus prédikátora, és a sor még tovább folytatható. Csak míg ezek "csendben" teszik a dolgukat, addig a sportolók reflektorfényben élnek és dolgoznak.

A profi sport mára üzlet, egyes szegmenseiben nem is akármekkora. Így méltán lehetne rá hivatkozni, hogy hozzájárulása egy-egy nemzet gazdaságához egyáltalán nem elhanyagolható. De pontosan az üzletiessége miatt van az is, hogy a profi sportnak már csak külsőségeiben van köze a sport alapeszméihez. Ugye senki nem gondolja, hogy laboratóriumokban kotyvasztott ajzószerek nélkül, kizárólag született tehetséggel lehetséges elérni Michael Phelps, Je Si-ven vagy Gyurta Dániel eredményét?

Pár napja kizártak négy tollascsapatot, "csalás" címszóval, mivel szándékosan gyengén játszottak - amire én azt mondom, a taktika mindig is része volt a sportnak -, miközben országok évtizedek óta zsebpénzzel látják el a NOB illetve tágabban az egyes világszövetségek vezetőit, és a sportbírók pártatlanságáról sem lehet ódákat zengeni.

És akkor egy ilyen, csalástól, doppingtól, manipulációtól bűzló izéért vannak oda több milliárdnyian?

Aztán a sportolói logika: nekem nincs olyan, sportot valaha komolyan űzött ismerősöm, akinek ne lenne valamilyen fizikális problémája, a sérülésekből kifolyólag. Tegnap óta Joó Abigél az új magyar hős, mert sérülten is kiállt több meccsre. Ami egyféle szemszögből lehet nagyon hősies, de normális logikával gondolkodva egyszerűen eszement baromság!

Panem et circenses: a mindenkori államnak is érdeke, hogy feltupírozza a "nemzeti" sportsikereket, hiszen a nép addig sem azzal van elfoglalva, hogy huszadikán már nincs pénze száraz zsömlére sem, hanem azzal, hogy valami nagyszerű dolog, egy nagyszerű embercsoport (nemzet) része, ami egészen egyszerűen nem igaz. Ezek a sikerek nem a nemzet sikerei, hanem velünk megegyező állampolgárságú embereké. Ráadásul az nemzeti identitás egyik lényege, a külső elismertség is igen kérdéses, mert ha azt mondod egy svájcinak, egy szaúd-arábiainak, egy románnak vagy egy szlováknak, hogy mi lélekszám arányosan sokkal előkelőbb helyen vagyunk az olimpiai éremtáblázaton, akkor ők erre azt mondhatják: ki nem szarja le, amikor nálunk meg sokkal magasabb az életszínvonal, sokkal alacsonyabb a szív- és érrendszeri megbetegedések aránya vagy éppen: hát ez nagyszerű, viszont miénk Erdély illetve a Felvidék...

És még valami: magyar vonatkozásban végtelenül szomorú ez a sikeréhség, ez az állandó önigazolási kényszer, ez a kétségbeesett csodavárás, olyan történések kívánása, amely a magyar néplélek szerint bizonyíthatják nagyszerűségünket...

Azután az eszméletlen sok beletett munka dicsőítése. Egy osztályos orvos vagy egy ápolónő mennyi munkát rak bele a tevékenységébe, és milyen elismertség mellett? Legtöbbször pusztán csak azért, hogy ki tudja fizetni a rezsijét, miközben egy olimpiai bajnok élete végéig kapja az olimpiai életjáradékot, csak azért, mert egy meghatározott napon ő volt a leggyorsabb vagy ő dobta legmesszebbre a diszkoszt. Nem igazságtalan ez valahol, önök szerint?

Engem például sokkal jobban érdekel és igazán feldob, ha én vagy a kollégáim valami nagyszerűt hajtunk végre a saját szakmánkban és sokkal boldogabb lennék, ha mi magyarok arra lehetnénk büszkék, hogy a természetes erőforrásaink szűkössége ellenére élen járunk a gazdasági teljesítményben, vagy hogy alapvetően kooperatív, optimista közösség vagyunk, mint ha száz aranyat nyernénk Londonban vagy akárhol.

Szűk látókörű ez az emberi faj, képtelen a lényegi dolgokra koncentrálni, miközben a lényegteleneket sokszor bálványként imádja. Világszínvonalon...