Van, aki túlél tíz emeletnyi zuhanást.
Van, aki szexelhet Claudia Schifferrel (tetszőleges név behelyettesíthető).
Van, aki megnyeri a lottóötöst.
Kevesen vannak. Ezek a sors adta lehetőségek nem járnak mindenkinek. Alig valakinek járnak. Akkor is járnak nekik, ha embertársaik többsége szerint nem járnának. S ami a többség számára még bosszantóbb: ahogy a szerencsés sors nem érdemként jut, úgy vége sem érdemtelenség szerint lesz a szerencsének.
A Fidesz, a Fidesz-kormány és különösen a kormányfő a szerencse fia. Nem 2010 óta, hanem jóval korábbról. Már 1994-ben is szerencséjük volt, hogy bejutottak a Parlamentbe. 1998-ban is szerencséjük volt, hogy kormányra kerülhettek. 2002-ben szerencséjük volt, hogy nem maradtak kormányon, mert ez alapozta meg végül 2010-es elsöprő győzelmüket.
Ahogy 2010-es győzelmük óta haladtunk előre a történetben, és jöttek az őrültebbnél őrültebb rendelkezések, úgy vált az egészséges gondolkodású emberben egyre inkább igazságérzet érlelte vággyá, hogy a kormány kapjon egy pofont. De nem olyan pofont, amilyeneket a kormányellenes sajtó szerint például Brüsszelben, itthon meg az Alkotmánybíróságtól kaptak, hanem olyan tisztességes méretű atyai, vagy még inkább: makarenkói pofont. És nem az Uniótól, az AB-től vagy a néptől, hanem a Sorstól.
A pofonok azonban elmaradtak. És kezdett előállni az a furcsa helyzet, hogy a kormánynak adandó pofon egyre inkább fájna nekünk is. A kormány gazdasági jellegű intézkedéseiből egyre inkább következik például egy újabb világgazdasági krízis esetén egyfajta gazdasági összeomlás. De van olyan épelméjű széles e honban, aki valóban gazdasági összeomlást akar, vagy pontosabban: akinek megérné, hogy a kormány úgy bukjon bele a hülyeségébe, hogy azt egy gazdasági összeomlás eredményezze? Én nem akarom.
És akkor bevillan Orwell 1984-e, annak is az utolsó mondata. Nem, nem szeretem Nagy Testvért. Csupán nem kívánom, hogy úgy érjen véget a szerencséje, szerencséjük, hogy közben (vagy abba) az egész nép belerokkan.
Kéne találni egy másik utat...
