Mottó: Akkor most elmagyarázom, mint okos apa a hülye gyerekének. (TZ)

Kedves antirasszista/antifasiszta/balliberális/az egybitesnél bonyolultabb gondolkodású/stb. barátaim!

Kérem, higgadjatok le, vegyetek mély levegőt, ha szükséges, levegőket, gomboljátok ki a garbótokat, és foglaljatok helyet itt, a kandalló mellett. Mesélni fogok nektek. Nem fogtok örülni a mesének, én sem vagyok tőle boldog, de van pár alapvetés, amelybe ha belenyugodni nem is lehet értelmes embernek, fontos tisztában lenni azokkal, mert különben úgy jártok, mint Don Quijote, aki nem ismerte fel, hogy szélmalmokkal harcol. Ti persze a mesémet követően is csak szélmalmokkal fogtok harcolni, de legalább nem képzelitek majd a szélmalmokat  lovagoknak, és ami fontosabb: a szélmalomharcotokat sem fogjátok már véresen komolyan venni.

Szóval: van itt ez a zsidólistázás, meg cigányállatozás. És akárhányszor zsidólistázás és cigányállatozás van, ti, kedves barátaim, náciveszélyt kiáltatok, haláltáborokat vizionáltok, és szentül meg vagytok győződve arról, hogy ez a háború - ti. az ostobaság, az előítéletesség, az előítéletes ostobaság valamint az ostoba előítéletesség ellen - megnyerhető, hogy jajongással vagy tájékoztatással vagy érvekkel vagy ezek valamilyen fokú kevercsével a dolog elsorvasztható, megszüntethető.

Arra bazíroztok, hogy emberi/európai/liberális értékekre és társadalmi alapelvekre hivatkozva lelkifurdalást idéztek elő. Pedig ez balgaság.

Azt értsétek meg, hogy a magyar társadalom tekintélyes része nemhogy bűnnek nem tekinti mások alacsonyabb rendűnek tartását, de még csak elítélendőnek sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar társadalom tekintélyes része már holnap zsidókat, cigányokat, melegeket, kommunistákat, teljesen mindegyeket fog inzultálni, pláne nem gettóba zárni vagy meggyilkolni. A magyar társadalom tekintélyes része persze csöppet sem bánná, ha holnaptól nem lennének zsidók, cigányok, melegek, kommunisták, teljesen mindegyek, de azt talán még a legelvetemültebb polgár is tudja, hogy önmagában a népirtás nem szép cselekedet.

A nagyobb baj azonban az, hogy még csak zsidók, cigányok, melegek, kommunisták sem kellenek a magyar társadalom tekintélyes részének, hogy tudjon valakiket utálni vagy pontosabban: hogy saját sanyarú sorsának okát másban találja meg. A többségnek elég és kapóra is jön a másik magyar. A szomszédja. A sógora. A testvére. Az anyja vagy az apja.

És még valami: a magyar társadalom tekintélyes része individualista és frusztrált. Ezért nem szereti, ha valaki más, mint ő. Nem szereti ha az a másik gazdagabb, nem szereti, ha szegényebb. Nem szereti, ha más csapatnak szurkol, akkor sem igazán, ha ugyanannak, mert a Kovács II. akkor is jobb csatár, mint a Kovács I. Nem szereti a másik zenéjét, ha ugyanazt a zenét szeretik, akkor ő még jobban.

A magyar társadalom tekintélyes része megdöglene egy apró pici sikerért vagy dicséretért. De a siker és az elismerés - szerinte - másnak jut. Azoknak, akik különböznek a magyar társadalom tekintélyes részétől. Ezért utálni kell őket.

A kör bezárult.