Ez a poszt teljes egészében érzésekre, magántapasztalatokra és magánvéleményre épül, így nyilvánvalóan abszolút alkalmatlan általános következtetések levonására.

Gyerekként és kamaszként nem tudhattam, hogy keresztény-liberális szemléletű családban nőttem fel. Egyrészt, mert az átkosban nem létezett ez a fogalom, pontosabban nem ismerhettem, másrészt teljesen természetesnek tűnt az a szerető közeg, az a szemléletmód, amelyben nevelkedtem.

Ebben a blogban már elmeséltem, hogy miközben a református vallást kaptam, volt (és van) egy ennél fontosabb tényező is, nevezetesen, hogy a felmenőim nemcsak vallásosak, de hívők is (voltak). Ez nem szemrehányás az alig több mint két évtizeddel ezelőtt még "csuhások"-ozó, "térdreimához"-ozó jelenlegi főkeresztényeknek és az új hívőknek, pusztán jelezni szeretném, hogy az én családom nem divatból (volt) vallásos (hívő), ráadásul többen elég keményen megszenvedtek a meggyőződésükért.

Az én korosztályom gyerekkorában kifejezetten szokatlanok voltak a csonka családok, az elvált szülők. Az én nagyszüleim, szüleim, keresztszüleim, nagynénéim és nagybátyáim összeházasodtak és jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Én is és a testvérem is elváltunk. Nem volt könnyű a szüleinknek elfogadni ezt, de mindig mellettünk álltak, és elfogadták a döntésünket.

Azt is megírtam már, hogy a felmenőim mindkét ága megszenvedte az úgynevezett "kommunizmust". És bár a családom tagjainak többsége sohasem tudott megbocsátani a "komcsiknak", ez az érzés - néhány kivételtől eltekintve - nem uralta el a világnézetüket. Nem állítom, hogy a szüleimnek, nagyszüleimnek nem voltak soha szégyellni való indulatai. De az ájtatoskodás mindig is távol állt tőlük.

Sohasem fog kiderülni, mi lett volna, ha valamelyikünk azzal állít haza, hogy a saját neméhez vonzódik. De a szüleim ugyanúgy elfogadták a testvérem két házasságából származó unokákat, mint ahogyan azt is, hogy a párommal mi úgy döntöttünk: nem vállalunk gyereket.

Már felnőtt voltam, amikor megértettem a szüleim világszeméletének alapvetését, és megértettem, hogy számukra a szeretet elsődlegesen az elfogadást jelenti. Nem a kritikátlan beletörődést, sokkal inkább annak elfogadását, hogy a világból nagyon kevés dolgot uralhatunk. És szintén felnőttként értettem meg, hogy számukra természetes a két nagy parancsolat - a szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, valamint a szeresd felebarátodat, mint önmagadat - elfogadása. 

Ez nem jelenti és nem jelentette az indulatok hiányát. Nem jelentette azt, hogy néha nem vesztették el a türelmüket vagy nem fogalmaztak sarkosan. De tudták és tanították, hogy az emberi kapcsolatokban a szeretet és az elfogadás kell legyen a vezérlő elv.

Ahogy a szüleim nem kommunistáztak, ugyanúgy nem cigányoztak és nem zsidóztak. Apai nagyapám - erről is írtam már - '56-ban megmentette a helyi párttikár családját. Nagyanyám jóban volt a falujában élő cigányokkal, szüleimnek több zsidó barátja volt.

Azt gondolom, mindig az embert nézték. Ahogy én is. Csalódtak, ahogy én is. Magyarokban, zsidó magyarokban, cigány magyarokban, református magyarokban, katolikus magyarokban, erdélyi magyarokban. Ahogy örömük telt emberi kapcsolatokban magyarokkal, zsidó magyarokkal, cigány magyarokkal, református, katolikus, erdélyi magyarokkal és mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültek életük során.

A szüleim a legnagyobb áldást hagyták rám, ami manapság talán a legnagyobb átoknak tűnik. Apám egy élő Széchenyi Könyvtár. Hogy tőle hallottam-e először, nem tudom. De ez az áldás-átok nem más, mint amit Arany így írt meg: "Ember lenni mindég, minden körülményben."

Arra mindenestre elég ez az útravaló, hogy ha eljön az idő, tudjam, mit kell tennem. Bár, ha jobban belegondolok, az idő eljött. Itt van velünk, minden napon.