A múlt héten temetésen voltam. Eddigi életemben nem nagyon voltam olyan temetésen, ahol a szertartás után a háznál, az elhunyt élete momentumainak felemlegetése után illetve azon túl, ne az életről lett volna szó. Ki kicsoda, hogy vannak a szülei, a gyerekei, az unokái. Hogy milyen közös emlékeik vannak a gyászolóknak tíz, húsz, ötven évvel ezelőttről.
Egyik nagyapám temetése után, a toron, néhány óra múlva hangos nevetések törték meg a csendes beszélgetéseket, egy idő után pedig a csapat egy része még nótázni is elkezdett. Úgy, hogy nem az alkohol nevetett és nótázott belőlük.
Nem fogom azt mondani, hogy egy rockkoncert méltó arra, hogy egyesítse a nemzetet, hogy a halállal szemben az életről szóljon. Csupán azt, hogy a csendes emlékezés, a kegyelet egy perce után mi élők, újra az életre szeretnénk koncentrálni (koncertálni?). A magam részéről legalábbis ez lesz az elvárás mindazon három ember felé, aki majd annak idején megemlékezik rólam.
Egyébként meg: terített betli négy ásszal!?
