Nem, nem utálom a focit. A kézilabdát sem utálom, a vízilabdát sem, sőt, a tenisszel és a curlinggel mint sporttal szemben sincsenek ellenérzéseim. Azzal sincs bajom, ha valaki kedvel valamilyen sportot és/vagy űzi azt. A versenysporttal szemben már vannak fenntartásaim, és a túlzott sport- vagy csapatimádatról azt tartom, hogy addikció, rosszabb esetben kezelendő szenvedélybetegség. A legnagyobb bajom azzal van, ha más hobbiját velem akarják megfizettetni, ráadásul ha az a hobbi még a saját viszonyrendszerében is értékelhetetlen minőségű.

Nem vagyok (teljesen) hülye, tisztában vagyok azzal, hogy az emberiség még korántsem vetkőzte le állatiasságát, azaz, hogy egyes csoportjai fizikai értelemben (is) le kívánják győzni más csoportjait. Mondhatná bárki, hogy a sport ennek még egy kulturált változata, és inkább a pályán (a páston, a medencében, stb.) vívjuk meg ezeket a csatákat, az egyes csoportokhoz tartozó nézők szurkolása közepette, mint hogy fegyverrel, egymás élete kioltásának szándékával tegyük ezt. Oké, legyen.

Ettől függetlenül gondolom azt, hogy a sport nem lehetne élet-halál küzdelem, hogy a sport csupán játék, és hogy semmilyen más következtetést nem lehet levonni abból, ha az én csapatom legyőzi a te csapatodat, mint hogy aznap az "enyéim" jobbak voltak fizikailag, mentálisan, stb.

Egyszerűbben fogalmazva: az, aki a saját csoportja, iskolája, városa, nemzete különb voltát vezeti le egy sportsikerből - elmebeteg. Persze ilyenkor szokott következni a "te ezt nem értheted" rövid, de annál határozottabb érvkészletének bemutatása, de meg kell nyugtassam a kedves olvasót: értem.

Ugyanis a fanatizmusok, a szenvedély(betegség)ek működési mechanizmusa között nincs különbség. Az a hitgyülis vagy Jehova tanúja, aki a lelkemet akarja megmenteni a kárhozattól, semmiben sem különbözik attól a fradistától, aki nem is érti, hogyan lehet más csapatnak drukkolni egyáltalán, hogyan élhetnek olyanok a földön, akik nem az imádott fradikával kelnek és fekszenek.

Persze az is teljesen nyilvánvaló, hogy hit(ek) ellen nem lehet észérvekkel harcolni. Hogyan lehetne tudományos alapon vitát folytatni a vallásról és hogyan lehetne számon kérni a magyar labdarúgás híveitől azt, hogy ha már szakmányban toljuk bele a közpénzt a hobbijukba, akkor nemcsak az nem ördögtől való, hogy valamilyen értékelhető teljesítményt várunk el a focistáktól, de az egész rendszer működési alapjait is meg lehet kérdőjelezni, hatékonyságostól, edzői színvonalastól, mindenestől. És bár a Fidesz prominensei több alkalommal is kifejtették, hogy a focit nem lehet üzleti alapon nézni - nyilván mert annak a spiritualitása a lényeg -, azért valamilyenfajta megtérülést minden befektető elvárhatna, és e tekintetben minden magyar állampolgár befektető.

Igen ám, de ahogy az állami beruházások is elsősorban a lenyúlásról szólnak, a magyar foci középpontjában is a zavarosban halászás, a lopás, a pénzek kisíbolása áll. (A felől sincs semmi kétségem, hogy ugyanez sok más sportágnál folyik, ha kisebb volumenben is, mint ahogy szinte az egész ország erre épül.) Ezek után kérdezhetné bárki, hogy mire is számítok.

Nos, arra, hogy egyszer majd lesznek valakik, akik nemcsak "stadionoznak" és "orbánoznak" ("gyurcsányoznak", "bajnaiznak", stb.) hanem le is verik ezt az egészet mindazokon, akik százmilliárdokat költenek stadionokra, akik újságíróként vagy kommentátorként a szart próbálják krémesként eladni, és nem utolsósorban akik mindenféle lelkiismeret és lelkifurdalás nélkül lézengenek hétről hétre, hónapról hónapra a pályán, meg akik ebből az egészből túl jól élnek.

Addig meg minimálprogramként az a kérésem, hogy legalább ne próbálja meg senki megmagyarázni.